A reformátorok – Luther, Kálvin, Zwingli, Turretin és a többiek – meggyőződéssel vallották, hogy két alapigazság áll reformátori erőfeszítéseik középpontjában. Ez a két alapigazság a Sola Scriptura és a Sola Fide. Az azóta eltelt évszázadokban sem változott a helyzet.
Az evangéliumi keresztyénség gondolkodásának középpontjában ma is ez a két igazság áll. Ahol pedig nem, ott nem lehet evangéliumiról, s talán keresztyénségről sem beszélni. A mai kor veszélye – egyebek közt – abban rejlik, hogy miközben elméletben sokan egyetértenek a két alapigazsággal, a gyakorlatban elhajoltak tőlük.
A Sola Scriptura egyszerűen azt jelentette, hogy az Egyház nem tanít és nem gyakorol semmi olyat, ami nincs összhangban a Szentírással. A Szentírás (a Biblia 66 könyve) az egyetlen forrása és irányelve a keresztyén ismeretnek. Az életben sok más forrásból szerzünk ismeretet. Hitbeli kérdésekben és gyakorlatban azonban a Szentírásnak egyedülálló fennhatósága van. A tradíciók csak olyan mértékben, és csak abban az esetben érvényesek ránk nézve, amennyiben az írott Igével összhangban vannak.
Napjainkban azonban olyan új eszmeáramlatok törtek a felszínre, amelyek ezt a fennhatóságot közvetlenül fenyegetik. Ezek az eszmeáramlatok olyan gyökerekkel rendelkeznek, amelyeket pl. a Francia Hitvallás (1559) “szokások, számok, emberi bölcsesség, vélemény… látomások, csodák” megnevezéssel illet. Noha a Szentírás teljes mértékben elegendő útmutatást tartalmaz az evangélium tartalmára, hirdetésére; a lelkigondozásra; az élő Isten imádatára vonatkozóan, ma mégis sok más forrásból igyekszünk információt szerezni a fentiekkel kapcsolatban. Akik azonban ragaszkodnak a Sola Scriptura alapelvéhez, azok hűek maradnak legalább a következő elvekhez:
A Szentírás alapvetően szükséges mint az ismeret forrása. Ismeretet lehet szerezni tapasztalati úton és kijelentés által. Gondoljunk például arra, amikor a gyermek a betűvetést tanulja. A tanító ismerteti, mintegy „kijelenti”, hogy mit jelentenek az egyes betük. Ha ez az ismeretszerzés tapasztalati úton történne, minden valószínűség szerint sosem értenénk meg egymás írását, mert mindenkinek mást jelentenének az adott betűk. Felvethető tehát, hogy a tapasztalati ismeretszerzésnek megvannak a maga természetes korlátai. A kijelentés útján történő ismeretszerzés azonban túl tud lépni ezeken a határokon.
A kijelentés útján való ismeretszerzés Istenre vonatkozóan azért is szükséges, mert az emberiség képtelen megismerni Istent másként. Isten szent, az emberiség pedig teljes mértékben bűnös. Ez az egyszerű tény áthághatatlan korlátként áll Isten és az ember között. A kegyelem, a megváltás tana emberi ésszel felfoghatatlan és minden elképzelést felülmúl. A Szentlélek pedig csak az írott Igében jelenti ki ezeket számunkra. Arról nem is szólva, hogy az emberi szív és gondolkodás romlottsága az objektív – a Szentírásban adott – kijelentés hiányában teljesen torz képet alkotna Istenről.
A Szentírás mérvadó, és egyedüli tekintélyt követelő. Az előző állításból értelemszerűen következik ez. A katolikus egyház elfogadta az előző pontot, de amikor Luther ragaszkodott ahhoz, hogy az Igének abszolút tekintélye van, az már elfogadhatatlan volt számukra. A (bűnös) emberek hagyományait a tökéletes és szent Isten Igéjével egyenlő szintre emelni tilos!
Az Ige tekintélyét azért is meg kell őrizni, mert Jézus Krisztus csakis és egyedül az Ige által vezeti Egyházát. Az Ige és a Szentlélek egymástól elválaszthatatlan. Ezért volt a Reformációban központi helye az igehirdetésnek, és azóta is minden ébredési mozgalomban. Ezért vannak komoly kétségeink a mai – többnyire karizmatikus – megújulásokkal, ahol az igehirdetés jelentőségét nagymértékben, vagy teljesen korlátozzák.
A Szentírás elegendő. Mivel a Szentlélek jelen van az Ige kijelentésében, minden olyan tanítás, amely túlmegy az Írás keretein, elutasítandó. Itt nincs megalkuvás! A Reformáció idején is hasonló volt a helyzet, mint korunkban, de a reformátorok nem adták fel az Ige elégségességéről vallott álláspontjukat. Ez nem mondható el a ma Egyházáról. A karizmatikusok a kijelentés folyamatosságáról és új kijelentésekről beszélnek, a teológusok filozófiai irányzatokat követnek, a gyülekezetek pedig a pszichológiát segítségül hívva a humán potenciál erősítésén fáradoznak. Mindez a Szentírás elégségességének egyre nagyobb mérvű feladását jelenti.
A Szentírás könnyen érthető. Ez azt jelenti, hogy az Ige világos, egyszerű, nincsenek benne titkos jelentések, amelyek csak a beavatottak számára érthetőek. Nincs szükség ekkléziológiai szakértőkre, akik közvetítik az átlag-keresztyénnek Isten üzenetét. Ez nem jelenti a tudományos munka, vagy a lelkipásztorok teológusi képzettségének lebecsülését. Éppen ellenkezőleg! A reformátorok a pásztor-tanítói hivatalt nagy megtiszteltetésben részesítették, mivel a Szentírást is nagyra becsülték.
A Szentírás tökéletes. Isten Szava tévedhetetlen és hibátlan. Az élet minden területére vonatkozólag. Ahol a tudomány vagy a történelmi-archeológiai adatok ellentmondanak a Szentírásnak, ott nem az Igét kell a tudományokhoz hajlítani, hanem tovább kell keresni, míg a tudományok nem egyeznek az Igével. Ez egyben jelenti a Szentírás szó szerint vételét. Mit gondoljunk akkor azokról, akik a Biblia első lapjaira azt mondják, hogy azt nem kell úgy venni, ahogy írva van, – csak azért, mert világi tudományos beállítottságuk nem egyezik az Igével? (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha bibliai alapú tudományos feltételezésekre alkalmazzuk az általános relativitás elméletét, hozzáadva napjaink csillagászati és atomfizikai megfigyeléseit, – a hat napos (24 órás) bibliai teremtéstörténetet kapjuk eredményül! A különbség az alapfeltételezésekben van, nem a tudományon!)
Mit gondoljunk azokról a tanításokról, amelyek szerint Mózes öt könyvét nem Mózes írta? Nevezhető-e keresztyénnek az a tanítás, amely magát Jézus Krisztust hazudtolja meg, tekintve, hogy Jézus szó szerint értette a teremtéstörténetet, és elfogadta a mózesi szerzőséget. A ma evangéliumi keresztyénei krízishelyzetnek néznek elébe, mert eltértek a Sola Scriptura alapelvétől. A Szentírásnak csak relatív tekintélye van, helyette a tapasztalat kapott abszolút tekintélyt.
“Újjászülettél? Érzed az Úr gyógyító erejét? Tudsz beszélni nyelveken? Ugye milyen jó menni az Úr házába? A könnyem is kicsordult az ének hatására. Felemelő érzés volt ezrekkel együtt lenni a stadionban!” Ilyen és ehhez hasonló mondatokat gyakran hallunk, olykor mi magunk is mondunk. Ritkán vizsgáljuk meg azonban, hogy vallásos tetteink, gyakorlataink a Szentírás alapján nyugszanak-e. Pedig az üdvözítő hit nem a csodák, a megrendítő bizonyságtétel következménye.
– “Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róma 10:17)
Az üdvözítő hit Isten ajándéka.
– “Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; ” (Efézus 2:8)
Ha a Szentírásnak abszolút tekintélyt adnánk, az sarkaiból forgatná ki életünket. A megszokottat, a beváltat. Az Ige megítélne minket, és rákényszerítene egy olyan újabb reformációra amely sok fájdalomba és áldozatba kerül. Nem vagyok biztos abban, hogy igazán akarjuk-e, vállaljuk-e ezt. Álljon itt figyelmeztetésül – és tanulságul – mindannyiunk számára a Példabeszédek 29:1:
– “Aki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul.”
A másik reformátori alapigazság magában az evangéliumban van. A Sola Fide és ehhez kapcsolódóan a Sola Gratia és a Solus Christus az evangélium szíve. A reformátorok úgy tekintettek erre az alapigazságra, mint “amelyen az Egyház léte áll, vagy bukik”. Vallották, hogy az újjászületés egyedül Isten munkája, amelyet a bűnös ember Jézus Krisztus kegyelméből, hit által elfogadhat. Isten üdvözítő kegyelme egyszerűen azt jelenti, hogy az egyén semmit nem tehet érte, csak hittel elfogadhatja.
A hangsúly Jézus Krisztus személyén és váltsághalálán van, nem azon, hogy mi megy végbe a bűnös szívében, vagy mit tesz a bűnös. Kegyelem plusz semmi más hoz üdvösséget a bűnösnek, és ez mind Krisztus érdeme. Semmit sem tehetek, semmit sem mutathatok fel, ami érdemessé tenne az üdvösségre. Semmivel nem járulhatok hozzá Isten kegyelméhez, abszolút semmivel!
A protestantizmus vegyes érzelmekkel viszonyult ehhez a tantételhez. Egyházról-egyházra haladva láthatjuk pl. az arminianizmus megnyilvánulásait, amely irányzataitól függően több-kevesebb hangsúlyt fektetett a bűnös feladatára. A kegyelem egyben azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus váltsághalála az egyetlen alap, amelyre tekintve Isten elfogadja a bűnöst.
Ugyancsak Jézus Krisztus váltsága a vele való közösség alapja a Szentlélek által. A Szentlélek adja a hit és megtérés ajándékát – az evangéliumnak a Szentírásban kinyilatkoztatott hallása által. A Szentlelket pedig a megigazult bűnös az evangéliumban való hit által fogadja be.
Nincs más lehetőség. Így magától értetődő, hogy az igehirdetés nem több és nem kevesebb, mint a kereszt evangéliumának hirdetése, annak legteljesebb teológiai értelmében. Minden igehirdetés – családról, szabadságról, házasságról, elhívásról stb. –, amelyben nem esik szó a keresztről, Jézus Krisztusról, nem egyéb, mint moralizálás.
Manapság sok szó esik megújulásról, ébredésről. Megnövekedett az ébredésért imádkozók száma. Mind többen bekapcsolódnak a TV-s tömegevangelizációk előkészítésébe. A veszély itt az, hogy korunk nárcizmusa jobban jelen van életünkben, mint gondolnánk. A megnövekedett lelki komolyság még nem igazi megújulás. A tömegevangelizáció szubjektív élményt ad, a tanítvánnyá tétel – amelyre nézve igei parancsunk van, míg a tömegevangelizációra nincs! – ennél többet jelent. Szükségünk van a kegyelem evangéliumának tanítására, mint amely egyedül hoz igaz életet a Lélekben.
A kegyelem evangéliuma nélkül a megújulási vágy miszticizmusba torkollik. Miért? Mert az érzelmek, az átélések, a felbuzdulások öngerjesztők, de nem új életet hoznak, hanem csak még több vágyat a megújulásra. Amíg Isten népe el nem kezdi Krisztus és a kereszt objektív evangéliumát hirdetni, nem várhatunk igazi ébredést. Ahol Isten Lelke kiárad, ott az embereket mindig két dolog foglalkoztatja: a Szentírás és az evangélium. Az lesz a vágyunk, hogy mindent Isten Szavának rendeljük alá. Krisztus helyettes szenvedése, a közbenjáró, a főpap, a király Jézus lesz minden beszélgetés és istentisztelet középpontja.
Ahol az Újszövetség Krisztusa ilyen mértékben betölti az emberek gondolkodását, ott beszélhetünk a Szentlélek csodatetteiről. Amíg Krisztus vissza nem jön, fáradoznunk kell ennek a két alapigazságnak a helyreállításán. Túl sok választási lehetőségünk nincs. A Szentírás és az Evangélium mindenek fölött való tekintélye, vagy az elvilágiasodás. Közeledik az idő, amikor nyilvánvalóvá lesz, ki Jézus Krisztus igaz tanítványa és ki az, aki csak szimpatizáns.
A kettő közötti különbség azonban örök élet kérdése.