Ez a cikk eredetileg Ausztráliában, a Kegyelem Percei folyóirat 1997 májusi számában jelent meg.
Utókeresztyén korban élünk. Az emberiség nagy várakozással tekint az ezredforduló felé, remélve sorsának jobbra fordulását. A segítséget azonban nem Istentől várja, és felháborodottan utasítja vissza egy olyan Isten ismeretét, akinek beleszólása van az életébe. S aki mégis ilyen Istenről mer beszélni, annak fel kell készülnie az üldöztetésre – olykor a legkevésbé várt irányból is.
Ugyan Krisztus mennybemenetel óta az utolsó időket éljük, a ma keresztyénségének azonban alighanem megadatott az a kiváltság, hogy átélje a Máté 24-ben leírt nagy nyomorúságot. Nem lehet nem észrevenni az “idők jeleit” a politikában, a történelemben, a tömegtájékoztatási eszközökben, a természetben, a gazdasági életben, és magában a Gyülekezetben. Mind egyre nagyobb ellenségességgel fordul a tanítvány-hívők felé. Nem hagyható figyelmen kívül Péter figyelmeztetése sem, amely szerint a világ ítéletét megelőzi az ítélet Isten népe felett:
“Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az isten evangéliumában?” (1 Péter 4:17)
Ezeknek a tényeknek az ismeretében fontosnak látjuk a Gyülekezet céljának, funkciójának és feladatának végiggondolását. Kérjük olvasóinkat, gondolkodjanak velünk együtt, az Ige alapján, és ha az Ige meggyőz valakit egy addig fel nem ismert igazságról, akkor ne habozzon változtatni.
A GYÜLEKEZET FUNKCIÓI
Az Új Gondolkodás és a Történeti-Kritikai bevezetéstan megjelenése elősegítette számos protestáns felekezet liberális teológiai gondolkodását a 20. század első felében. Közel ötven évnek kellett eltelnie, hogy a protestantizmus felismerje ezt a zsákutcát.
A pünkösdi mozgalom ugyanakkor a tapasztalat-központúság csapdájába esett. A karizmatikus mozgalom behatolt mind a pünkösdi, mint a konzervatív felekezetek soraiba csakúgy mint a katolicizmusba 1 (amelynek megvannak a maga súlyos rendszeres- és gyakorlati-teológiai problémái). Még az evangéliumi felekezetek is meghajoltak sok esetben a szubjektív vallásos gondolkodás előtt.
A világi humanizmus és az ökumenizmus egyre nagyobb teret hódít – többnyire az Ige rovására – az evangéliumi közgondolkodásban. A Promise Keepers, például, csak egyik megjelenési formája ennek a fekélynek. Noha sok jó is elmondható erről és a hasonló mozgalmakról, emberi alapokon állnak a gyülekezet és misszió szempontjából nézve. Semmi – de legalábbis vajmi kevés – közük a bibliai keresztyénség hitelvi alapjaihoz, sőt gyakorlatuk sokszor szöges ellentétben áll a Bibliával.
A demarkációs vonal egyre nyilvánvalóbban és élesebben húzódik meg a liberális-humanista és az evangéliumi gyülekezetek között. A határvonal elválasztja egymástól a lelki és a világi gondolkodást; a hitet a tapasztalattól; a bibliai igazsághoz ragaszkodókat az emberi bölcsességre építőktől. Érdekes módon azonban azokat, akik nem hajlandók kompromisszumot kötni a fenti területeken az Ige rovására, a másik tábor szeretetlennek, kritikusnak és keresztyénietlennek bélyegzi. Sokszor gyerekes, az “akinek nagyobb a szája, annak van igaza” elv (és hasonlók) alapján döntenek egyházi vezetők, melyik oldalra álljanak.
Ennek eredményeként sok komoly hívő ember kerül megoldhatatlannak tűnő dilemma elé: Kinek van igaza? Valóban szeretetlen az, aki az igeellenes gyakorlatokra felhívja a figyelmet? Szabad-e egyszerű gyülekezeti tagnak felemelnie szavát gyülekezete, felekezete vezetői ellen, az Ige alapján, ha azok nyilvánvalóan elhajoltak a Szentírástól? Vagy inkább az Úrra kell hagyni a dolgot? Mi a gyülekezet és a gyülekezeti tag szerepköre?
A kérdések megválaszolásához először meg kell határoznunk a Gyülekezet 2 funkcióját. Ezek a következő szolgálatokban összegezhetők:
- A Szentírás tanítása és tanulmányozása
- A gyülekezeti fegyelem gyakorlása a Szentírás alapján, mind módszerében, mind értékrendszerében
- A hamis tanítások és tanítók leleplezése, és a szentek figyelmeztetése a felmerülő veszélyre
- Evangélizálás az elveszettek felé
- Közösség
- Isten imádásának, Felé való hódolatunknak közösségi kifejezése (istentisztelet)
- Egymásért való imádkozás
- Egymás terhének hordozása
- Szolgálat azok felé, akik lelki vagy testi szükséget szenvednek
Ezen szolgálatok mindegyike elengedhetetlen az egészséges gyülekezeti élethez. A gyakorlatban azonban kevés az olyan gyülekezet, ahol ezeket a funkciókat együttesen és helyesen gyakorolják – ha ugyan alkalmazzák egyáltalán. Vegyük sorra egyenként az említett szolgalatokat, megvizsgálva mit is tanít az Ige róluk. A helyszűke miatt csak gondolatébresztésre szorítkozhatunk, de reméljük testvéreink tovább gondolják az elhangzottakat.
A SZENTÍRÁS TANÍTÁSA ÉS TANULMÁNYOZÁSA
“Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:19-20)
A tanítói szolgálatot csak azoknak lenne szabad végezniük, akik a Szentírást a legnagyobb tiszteletben tartják. A Biblia nemcsak tartalmazza Isten kijelentését; az maga Isten Szava. Nem elég elhinni, hogy Isten Szava hibátlan, és teljes mértékben a Szentlélektől ihletett. Az Ige tanítójának őrizkednie kell attól, hogy a Szentírást emberi bölcsességgel, más “teológiai igazságokkal” vegyítse.
“Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való…” (2 Péter 1:3)
A Szentírás tartalmazza mindazt az információt, ami igehirdetésünkhöz szükséges. Mégis sokan vallják, hogy “igazságok találhatók a Szentíráson kívül is…“, vagy “ami igaz egyik embernek, nem biztos, hogy igaz a másiknak is…” Az igazság ilyen szubjektív kezelése a humanista filozófia hatása, és noha sokan csupán naivságból dőlnek be neki, mindazonáltal igeellenesnek minősül az ilyen gondolkodás.
A másik vélekedés az, hogy vannak tudományos igazságok, amelyekről a Biblia nem szól. Ugyancsak mások azt hangoztatják, hogy a Szentírás hallgat sok mindennapi kérdés felől. Ezt senki sem tagadja. Az azonban téves következtetés, hogy Biblián kívüli forrásokból kell keresni a megoldást a nyitva álló kérdésekre. Az ilyen próbálkozások minden esetben a Gyülekezet elvilágiasodásához vezetnek.
A világ megoldási kísérletei az élet nagy kérdéseire – filozófia, evolúció, pszichológia, humanizmus stb. – minden esetben zsákutcának bizonyultak. Az emberiség alapvető problémája a bűn – az elfogadhatatlan viselkedés –, és ennek a problémának továbbra is csak egy megoldása van: bűnbánat, bűnvallás, megtérés és engedelmesség Isten Szavának. Ennek kulcsa az alázat, nem pedig az önértékelés, önbecsülés (más szóval az egyéni büszkeség) “helyreállítása”.
Kulcsfontosságú, hogy a gyülekezet tanítói ne keverjék az emberit az Igével. Az Egyház feladata az Ige hirdetése; más szóval az Egyháznak nem feladata, hogy bármi mást is tanítson, mint Isten Szavát.
Ez nem azt jelenti, hogy a Gyülekezetnek érzéketlennek kell lennie a mindennapi események felé, hanem azt, hogy őrizkednie kell mindenféle emberi filozófiától, ami nincs a Szentírással összhangban. Ezeket az emberi tanításokat legjobb esetben csak akkor veheti elő az igehirdető, amikor összehasonlítja az Igével, kimutatva az emberi tanítás hiányosságát, hitvédelmi szempontból. A tanítás ugyancsak tartalmazhat a megszentelt életvitelre vonatkozó, a tudományok területéről való gyakorlati tanácsokat, amelyek a hívek hasznára vannak, feltéve, hogy ezek a tanítások nem ellenkeznek az Ige tanításával. A hangsúly – és az erre szánt idő – azonban nem mehet a Szentírás kárára.
“Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsidók 4:12).
A fenti Ige mutatja, mennyire különleges Isten Igéje. Saját élete van. Nekünk tanítóknak az a feladatunk, hogy mint idegenvezetők, igeversről igeversre vezessük hallgatóinkat, és engedve a Szentlélek vezetésének megálljunk, ahol kell, rámutatva az adott igehely fontosságára. Ne az igehirdető véleménye, meggyőződése hangozzék, hanem maga az IGE. Ez nem egyenlő az adott igeszakasz újra mesélésével saját szavainkkal, hanem az Ige jelentésének kibontása gondos exegézis alapján. Ha így haladunk versről-versre, hallgatóink az Igével lesznek átitatva, nem emberi filozófiával.
Milyen legyen igehirdetésünk összetétele? Tanítói, vagy evangélizáló? Általában egyik vagy másik dominál minden igehirdetőnek az életében. Ez nem is lenne baj, ha ez nem jelentené azt – az esetek többségében –, hogy az egyik elnyomja a másikat. Tanítás nélkül az evangélizáció csak érzelmi döntést eredményez, vagy Jézus példázatával élve: az Ige magvát megfojtó tövisek kigyomlálására nem kerül sor. Evangélizáció nélkül pedig a tanítás csupán intellektuális élvezet. Az igehallgatót “kényszeríteni” kell, hogy a hallottakat beépítse az életébe.
Igehirdetésünkben az Ó- és Újszövetségnek egyensúlyt kell adni. Az Ószövetség tanítása alapvetően fontos. Különösen Mózes első könyve. Miért? Azért mert az nemcsak “feliratokat” tartalmaz a “bölcsőnkön” 3, hanem Isten tulajdonságait, jellemvonásait ismerteti meg velünk. A végtelenül hatalmas és tökéletesen szent Istennel való szembesülés alapján tudja csak az ember felismerni a saját kilátástalan bűnösségét, és csak menthetetlen bűnössége ismeretében kiált kegyelemért. Az így előkészített szív kész befogadni az Evangéliumot, és az újjászületés valós lesz, nem csak felszínes vagy névleges. A következőkben ezt a fajta igetanítási módszert szeretnénk kissé tüzetesebben szemügyre venni.
TANTERV AZ IGÉBEN?
A falak váratlanul meginogtak. Repedések szaladtak végig rajtuk, majd mennydörgő robajjal dőlni kezdtek kifelé. A tető megbicsaklott, és szinte szétrobbant. Gerendák záporoztak mindenfelé. Az emeletek – akárcsak a kártyaváré – egymásra zuhantak, maguk alá temetve a mit sem sejtő lakókat. Néhány másodperc alatt a sokemeletes lakóház füstölgő romhalmazzá vált.
A vizsgálatok kiderítették, hogy az építési vállalkozó nem követte sem a tervet, sem az építési előírásokat. A nagyobb nyereség érdekében “kispórolt” anyagot is, munkamenetet is. A betonalap vastagságából “meghúzott” pár centit, és kihagyott néhányat az erősítő acél szerkezet elemeiből. Az alap így nem volt elég erős az épület magasságához és súlyához mérten. A falakból és az emeleti szintekből ugyancsak kimaradt néhány erősítő elem.
Sajnos nem egyedi ez az eset. Nemcsak Dél-Koreában dőlnek az épületek és halnak meg százak. Gondoljunk csak az M7-es autópálya bevezető 33 kilométerére, amelyből (állítólag) kispórolták a cementet, hogy balatoni villák sora épülhessen belőlük. A hetvenes években hosszú évekig folt hátán folt ékeskedett ezen a szakaszon…
Mi is történt tehát?
A vállalkozók figyelmen kívül hagyták az előírásokat és az utasításokat. A saját elképzeléseiket követték, mert gyorsabb és egyszerűbb volt, és nagyobb hasznot hozott.
Az eredmény? Bánat, pusztulás, halál.
Isten az Egyház építője (Máté 16:18). Az építkezésbe azonban bevonja földi gyermekeit, mint munkatársakat (1 Korinthus 3:9). A keresztyének munkája sok tekintetben hasonló az építési alvállalkozóéhoz. S ahogy az alvállalkozóknak követniük kell a kezükbe adott terv előírásait, és pontosan be kell tartaniuk az utasításokat, ugyanúgy mi is felelősek vagyunk az isteni előírások betartásáért.
Akárcsak a fent említett vállalkozók, sok keresztyén is nemtörődöm módon figyelmen kívül hagyja a mennyei Főépítész gyülekezet építésre vonatkozó előírásait, utasításait.
A legtöbb esetben sem a tömeg-evangélizációk, sem az egyéni evangélizálás, de sokszor az igehirdetés és a tanítás sem azoknak a bibliai elveknek az alapján folyik, amelyet az Egyház a mennyei Főépítésztől kapott. Az egyéni elképzelések, ötletek sokszor elhomályosítják az igei alapelveket. “Mindegy mi az, csak hatásos legyen. ” – mondjuk meggondolatlanul. A siker taglétszámban mért, nem pedig megszentelt életvitelben. Az evangélizáció végén feltartott kezek száma minősíti az evangélistát, függetlenül attól, hogy az emberek megértették-e az evangéliumot; döntésük időállónak bizonyul vagy sem. 4
Noha legtöbben tiltakoznának ellene, cselekedeteik azt mutatják, hogy a cél – az emberi, a siker központú – szentesíti az eszközt. Ennek érdekében az isteni utasítások is a sutba kerülnek, és kevés figyelmet fordítanak arra, hogy az így épített épület kiállja-e majd az isteni “minőségellenőrzést”, és a végső elbíráláskor átvételre kerül, vagy sem.
Isten az igazi építője mindennek. “Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.” (Zsidók 3:4) Isten mindent az ő örökkévaló Terve szerint épít. Isten soha nem változik. Nem ad helyet emberi ötleteknek, és nem alkalmazkodik “az idők szavához”. Semmi változtatást nem enged eszközölni az eredeti terven, amelyet azért készített, hogy minden tökéletesen el legyen végezve abban a dimenzióban, amit mi időnek nevezünk.
Isten munkájának mindig szilárd az alapja, és erre az alapra türelmesen, kitartóan, pontosan építkezik. Nem spórol ki semmit, nem használ selejtes anyagot, és nem alkalmaz olyan munkamódszereket, amelyek szent és tökéletes természetével ellentétben lennének.
Az első feljegyzés Isten építő munkájáról a teremtés története. “Az Úr igéje alkotta az eget, egész sereget szájának lehelete… mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott.” (Zsoltárok 33:6,9) Isten alkotta ezt a világot, láthatókat és láthatatlanokat, ellentétben a hitetlen emberi feltételezésekre épülő sátáni hazugsággal, az evolúcióval. Istennél semmi sincs a véletlenre bízva. Mindig tökéletes és teljes amit végez. Mindent tökéletes terve szerint teremtett, és a teremtés végeztével jónak nyilvánította az előállottakat. (1 Mózes 1:31)
Néhány fejezettel később azt olvassuk, hogy Isten parancsot adott Noénak a bárka építésére. A parancsot azonban pontos “műszaki leírás” követte! Isten nem hagyott semmi lehetőséget Noénak az improvizálásra, de a találgatásra sem. Noé – Isten hűséges munkása – pedig mindent aszerint tett, ahogyan Isten megparancsolta neki. (1 Mózes 6:22)
Amikor Isten úgy döntött, hogy Izráel népe közt fog lakozni, parancsot adott Mózesnek a sátor építésére. Hogyan kellett Mózesnek a szent sátort felépítenie? “…mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam néked.” (Zsidók 8:5) Az utasítások a legkisebb részletre is kiterjedtek, és tudjuk az Igéből, hogy Mózes hűségesen engedelmeskedett megbízójának (Zsidók 3:2). Egyetlen egyszer nem engedelmeskedett Mózes Isten egyértelmű utasításának. Egyszerű szóbeli parancs helyett botütéssel fakasztott vizet a sziklából, és ennek következményeként Isten megtagadta tőle az ígéret földjére való belépést (4 Mózes 20:7-12).
Ennyire súlyos következményei vannak annak, ha valamit nem Isten tervei és utasításai szerint teszünk. Sokan mégis úgy gondolják, hogy “megúszhatják”. Mintha a ma igehirdetői többek lennének Mózesnél. S mégis, kevés azoknak a száma, akik igazán keresik, mi is Isten akarata, mielőtt nekikezdenének a szolgálat végzésének.
Isten világot teremtő munkája Szavának ereje által ment végbe. Noé és Mózes Isten Szavát követték építkezéseikben. Isten jelenlegi munkája, az Egyház építése is mindenható Szava által megy végbe. “Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel,’ ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2 Korinthus 4:6)
A világegyetem építését Isten magában végezte el. Az Egyház építésének munkájába – akárcsak a bárka vagy a szent sátor építésébe – bevonja gyermekeit. “Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…” (2 Korinthus 4:7). “Tehát Krisztusért járva követségben…” (2 Korinthus 5:20) “és tanúim lesztek… a föld végső határáig” (Cselekedetek 1:8). Isten úgy döntött, hogy az Egyház építéséhez Szavának tanítása által az egyház tagjai is hozzájárulhatnak.
Ha a bárkát és a szent sátrat részletekbe menő pontossággal, Isten tervei szerint kellett megépíteni, akkor vajon nem ugyanez vonatkozik a Gyülekezet építésére is? Hiszen Krisztus Menyasszonya sokkal fontosabb, mint a bárka vagy a sátor. A bárka használata véget ért, a sátor helyett megépült a templom, de a Gyülekezet örökkévalóságra épül. “Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1 Korinthus 3:17)
Az építőmunkát Isten tűzpróba alá veti. Munkánk értéke így lesz nyilvánvalóvá, és ez a minőségpróba az, amit mindig szem előtt kell tartanunk. “Mert mi Isten munkatársai vagyunk…”, ezért rendkívül fontos, hogy semmit se engedjünk az előírt minőségi követelményekből. (1 Korinthus 3:9-23)
Pál bölcs építőmesternek nevezi magát (1 Korinthus 3:10). Az evangéliumot vetette alapul, amelyre a korinthusiak hite és reménye épült. Ezen túlmenően figyelmeztette az utána következő igehirdetőket, hogy gondolják meg alaposan, mit építenek erre az alapra (1 Korinthus 15:1-4).
Milyen mércéhez mérte Pál a saját módszereit és munkáját? Minek alapján nevezte magát bölcs építőmesternek? Honnan tudhatták az utána következő pásztorok, hogy tanításuk megfelelő, és megüti az isteni mértéket? Vajon Isten Igéje csak azt tartalmazza, hogy mit kell tanítanunk, vagy azt is megmutatja, hogyan kell tanítanunk? Mi a biztosítékunk arra nézve, hogy az általunk vetett alap, amelyre hallgatóink hitüket helyezik, kiállja a nagy megmérettetést, és Mennybe jutnak, akik igehirdetésünkre megtérnek? Honnan tudhatjuk, hogy mindazt megtanítottuk Isten ránk bízott gyermekeinek, amit Isten akar, hogy tudjanak? Minek alapján mérhetjük le, hogy építkezésünk a Terv és az Ütemterv szerint halad? Honnan tudhatja a gyülekezet-plántáló lelki munkás, hogy minden elvégzendő feladatot elvégzett?
A válasz Isten Igéjében található. Teológiai gondolkodásunk azonban tekintélyelvű, és a teológiákon nem illik kényes, vagy nehéz kérdéseket feltenni. A professzorok többsége többre tartja felsőbbrendűségének mítoszát, mint alázatos beismerését a tévedésnek. Ritka az, aki hajlandó újragondolni egy adott hittételt az Ige alapján, letakarítva a hittételre rakódott emberi gondolkodás szennyét. S mivel vallásos életünket alapjaiban rázzák meg az igei felfedezések, a felfedezőt vagy elhallgattatja a hivatalos klérus, vagy az illető bölcsebbnek látja elő sem állni vele. Ritka az olyan eset, amikor az egyházi elit kénytelen belátni tévedéseit. 5
Pedig ahol az Igére épül a helyi gyülekezet; ahol az evangélizáció igei útmutatásait követik; ahol tiszta igei tanítás hangzik, ott azonnali és tartós eredmények mutatkoznak. Lásd Bob Kennel és George Walker missziói munkáját a Bisorio törzs körében Pápua-Új-Guinea Sepik tartományában. 6
Mik ezek az igei útmutatások? Melyik a legtisztább, a legegyszerűbb és mégis legátfogóbb tanítási módszer, amely előkészíti a hallgatók szívét, és megismerteti velük a megváltás Isten szerinti útját? Miként tanítsuk Isten gyermekeit, hogy növekedjenek a hitben és Isten teljes ismeretében? Ezek a kérdések legyenek szolgálatunk legfontosabb kérdései, akár teológiai professzorok, lelkipásztorok, gyülekezeti elöljárók, igehirdetők, vasárnapi iskolai tanítók, ifjúsági vagy gyülekezeti munkások, vagy csak egyszerűen szülők vagyunk, akik szeretnék Isten Szavát továbbadni gyermekeiknek.
Jézus Krisztus és az ő Evangéliuma az egyetlen alap, amelyre Isten parancsa szerint a bűnösök hitüket építhetik (1 Korinthus 3:11; 15:1-2). Még evangéliumi keresztyének között is nagy a bizonytalanság ezen alap felől, és afelől, hogy melyik a korrekt módja az igehirdetésnek, amely ezt az alapot megveti.
Bármilyen épületnél az alap készül el először. Az Evangélium hirdetésénél azonban általában minimális az alapvetés, ha van egyáltalán. Ennek hiányában számtalan a hamis hit vallás, amelyet ugyan őszintén tesznek az emberek, de az Evangélium és Istenhez való viszonyuk megértése nélkül. Ennek pedig logikus következménye, hogy az ilyen új keresztyénnek nincs üdvbizonyossága, illetve ha rákérdezünk, mire alapozzák azt, egy-két mondat után kiderül, hogy tévesen gondolkoznak, és nem igei alapokra épül a hitük. Az a hit pedig, amely nem Isten Szaván alapszik, nem üdvözítő hit.
Az egyik nyilvánvaló hiba az Ige tanításában az, hogy nem egységes könyvként kezeljük a Bibliát, amelyet Isten progresszív kijelentésének során adott a kezünkbe. A vasárnapi iskolai tantervek gondos munkával elkészülnek ugyan, de kevesen gondolnak bele, hogy a Biblia eleve rendelkezik egy ilyen “beépített” tanítási vázlattal. Nem véletlenül kezdődik az Írás a teremtéstörténettel! Nem véletlenül került a pátriárkák története a Tízparancsolat elé! Nem véletlenül került az első parancsolat az első helyre; a második parancsolat az ötödik elé! Nem véletlenül találjuk a Példabeszédek könyvét Ézsaiás előtt, a Római levelet a Korinthusi előtt. A sort folytathatnám.
Elnézést kérek olvasóinktól, hogy nem adom meg a választ a nyilvánvaló miértre. Helyszűke miatt el kell tekintenünk ettől, de bátorítunk mindenkit, hogy vegye fontolóra, miért az adott sorrendben következnek a Biblia könyvei, az adott könyvön belül a fejezetek, és a fejezeten belül a témák. Nem liberális teológiai redakcióelméletet kell keresni, hanem az isteni „tantervet”. Aki követi ezt a beépített tantervet, az világos, egyszerűen érthető, mégis átfogó képét kapja Isten Szavának, üzenetének.
A Bibliát azonban többnyire úgy kezeljük, mint egy kimeríthetetlen kincses zsákot, amelyet tele van drágagyöngyökkel. Azt gondoljuk, hogy ezek az igazgyöngyök össze vannak rázva, és el vannak keveredve a zsákban, és nekünk kell kibányászni őket; valamilyen foglalatba, rendszerbe tenni, hogy szépségük igazán kitűnjék, és mindenki értékelni tudja. Noha felismerjük az Írások értékét, azt feltételezzük, hogy nincs benne konkrét, isteni vázlat, amely végig haladna az egész könyvön, és amelynek alapján az Igét tanítanunk kellene. Ennek a feltételezésnek az alapján lépünk tovább, és újra szerkesztjük a Bibliát a magunk értelme szerint, ahogyan mi gondoljuk, hogy azt tanítani kell.
Az eredmény? Bibliaolvasó Vezérfonal, Kalauz; emberi bölcsességre vagy tévedésekre építve, emberi bölcselkedéssel kibővítve, amelynek nagy veszélye, hogy lelki kiskorúságra szorítja a hívek tömegeit. Sok lelki vezető esik ebbe a hibába. Túl sok időt és energiát fordítunk igehirdetési módszerek és elméletek kifejlesztésére, és alig jut idő egyszerűen tanítani az Igét úgy, ahogyan az írva vagyon.
Kérve kérek mindenkit, ne tessenek félreérteni! Nem mindent kritizálni akaró szívvel írom ezeket, hanem úgy, mint aki kincsre talált, és azt meg akarja osztani másokkal. Előtte azonban le kell tisztogatni a talált kincset, hogy fénye igazán ragyogjon. Arra kérek mindenkit, ne fogadja el a tekintélyelvű tanításokat, hanem gondoljon át mindent alapjaiban, az Ige alapján. Hiszen nem az egyéni presztízs, hanem emberek üdvössége a tét.
A legtöbb keresztyén tanítás döntő mértékben az Igében található egyéni hittételeket hangsúlyozza ahelyett, hogy a Biblia könyveit mint Isten egységes, egymásra szorosan támaszkodó és épülő kijelentéseként kezelné. Tévtanítások, félreértelmezések, egyes igehelyek túlhangsúlyozása, felekezetek kialakulása; az esetek többségében mind visszavezethető az átfogó, kronologikus igetanítás hiányára.
Gyülekezeti tagok milliói hallgatnak évtizedeken keresztül témára és egyéni hitelvekre épülő, nem sorozatban elhangzó igehirdetéseket, amelyek többnyire egymástól elszigetelt igehelyekre épülnek. Ennek következtében sokan nem úgy ismerik a Bibliát, mint egy egységes könyvet. Gyakran előkerülő igehelyek és egyes igei igazságok ismertek lehetnek, de az Ige, mint Istentől eredő, Isten által adott kijelentés, történelmi szerkezetében, ritkán felismert.
A vasárnapi iskolákban sem jobb a helyzet. A gyermekek többnyire olyan történeteket tanulnak, amelyek nincsenek időrendi összefüggésben. A Szentírás legnagyobb része soha nem is kerül tanításra. Még a legszorgalmasabb vasárnapi iskolai tanulóról is valószínűtlen feltételezni, hogy átfogó képe lenne az Igéről.
A külföldi misszionáriusok sem bölcsebbek sokszor az Ige tanításában. Noha hallgatóik többnyire olyanok, akik nem rendelkeznek semmilyen igei ismerettel, kevés változtatás van az Ige tanításának módszereiben az otthoni, keresztyén környezethez képest. Többnyire kevés idő jut az Ószövetség tanítására, pedig az az Evangélium háttere és alapja. A pogány kultuszok és a keresztyén hit keveredése, szinkretizmusa a szomorú eredmény. Sok misszionárius az Evangélium hirdetésével kezdi munkásságát, mert úgy érzik, fölösleges időveszteség az Ószövetség történelmi részinek tanítása, a bennszülötteknek nem erre van szükségük. Pedig ezek a történelmi részek adják az alapot Jézus Krisztus eljövetelének világos megértéséhez és a kereszthalál, eltemetés és feltámadás szükségességének felismeréséhez. Az Ószövetség helyes tanítása előkészíti a bűnös szívet az Evangélium befogadására, és az eredmény igazi megtérés és élő hit lesz.
Amikor gyülekezetünk felismerte ezeket az igazságokat, az elöljárók döntése alapján sorra vettük Mózes első könyvét, János evangéliumát, és Mózes második könyvét. Ez a döntés mintegy öt éve történt. Jelenleg Mózes második könyve 23. fejezeténél tartunk, és haladunk apró lépésekben hétről-hétre. Nemcsak a vasárnapi igehirdetés, hanem a hétközi bibliaóra is ennek a rendszernek az alapján történik. Csodálatos felfedezéseket tettünk. Megláttuk, hogy Mózes első könyve a nagy hitigazságok mindegyikével foglalkozik; bővebben, mint bármely rendszeres teológiai szakkönyv. Megtanultuk, hogyan lehet az Evangéliumot hirdetni a Biblia első három fejezetének alapján. Láttuk a bűn, igazság és Isten kegyelmének összefüggését az özönvíz történetében. Megértettük Isten igazságait Isten, ember, bűn, megváltás, megigazulás hit által, és isteni ítélet tekintetében. Láttuk mindezeknek a megoldását Krisztusban, János evangéliuma elbeszélésében.
Ezen tapasztalatok hátterével, de legfőképpen Isten Igéjének igazsága alapján valljuk, hogy a Szentírás kijelentését Isten progresszív módon adta, a történelem keretében és összefüggésében. Ennek alapján az isteni igazságok tanítása – Isten akarata szerint – kultúrától, környezettől független, és azt a Szentírás időrendi és történelmi kereteiben kell végezni. Hadd legyen szabad javasolnunk, hogy testvéreink gondolják végig igei tanításuk alapelveit, és igazítsák építő munkájukat a Mennyei Főépítész utasításaihoz.
GYÜLEKEZETI FEGYELEM
A Gyülekezet tisztasága rendkívül fontos. A legkisebb bűn, amelyet a közösség megtűr, lelki hanyatlás forrása lesz. A gyülekezeti fegyelmezés az az Isten által adott módszer, amellyel a gyülekezet a felmerülő bűnöket egyszerűen, rövid úton rendezheti. A fegyelmezésnek azonban kellemetlen felhangja van, és ezért senki sem szereti alkalmazni, s amit mégis gyakorolnak, annak semmi köze sincs a bibliai tanításokhoz.
“Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ.” (Zsidók 13:17)
Az Ige az elöljárók kötelességévé teszi a felügyeletet, amely magában foglalja mind a tanítását, mind a gyakorlását a gyülekezeti fegyelmezésnek. Ennek alapja és mércéje nem lehet más, mint Isten Igéje. Hatásköre sem lehet több, mint amit az Ige tanít. A gyülekezet szót emelhet, ha az apa-fiú viszony nem igeszerű, de nem tilthatja meg az elidegenedett fiú részvételét apja temetésén. 7
Jézus Krisztus részletes utasításokat adott a gyülekezeti fegyelmezés mikéntjére (Máté 18:15-20). A folyamatba beletartozik az – egyéni és közösségi – igazságban való nevelés a Szentírás alapján. Ez jelenti a buzdítást az Isten Igéje iránti hűségre; a bátorítást az Ige szerinti életre; a megfeddését és rendreutasítását azoknak, akik nem az Ige szerint élnek. Ugyancsak ide tartozik a megfegyelmezése azoknak, akik nem hallgatnak a fentiekre, mint engedetlenségük következménye. Végül a teljes nyilvánosság elé tárása az ügynek és a közösségből való kizárás, mint végső lépés marad azok ellen, akik nem hajlandók engedelmeskedni az Igének.
Azokat, akik visszautasítják a fegyelmezést, két-három intés után ki kell utasítani (Titus 3:10). Ez nem ad sok esélyt a lázadóknak. Az elöljáróknak azonban tisztán kell látniuk, hogy amiben engedelmességet követelnek, annak Isten Szaván kell nyugodnia, nem alapulhat egyházi tradíción, teológiai elfogultságon, netán személyes bosszún.
Az is rendkívül fontos, hogy a fegyelmezés a szeretet és törődés légkörében folyjon. A döntéshozók mindig vizsgáljak meg magukat először, nehogy a saját bűneikért ítéljék el a másikat. A gyülekezeti fegyelem fenntartása ugyancsak szeretetben történjék, de határozottsággal párosulva.
A Bibliában a gyülekezeti fegyelmezés mindig preventív, és korrektív, tehát megelőző és nevelő. Sohasem büntető! Hónapokkal ezelőtt beszélgettem egy egyházi vezetővel, aki elmondta, hogy fia házasságtörést követett el, válik, és a gyülekezet ezért kizárta tagjai sorából. Szavaiból kiérződött az a megelégedettség, hogy lám, a gyülekezet nem tesz különbséget egyházi befolyás vagy tekintély alapján.
A gyülekezeti fegyelmezésnek azonban nem a kizárás a lényege. Ha az adott gyülekezet a megbocsátás igei módját tanította volna tagjainak, és biblikus (megelőző, nevelő) fegyelmezést alkalmazott volna, akkor valószínűleg nem jutott volna ilyen végkifejletig az ügy. Az pedig fel sem merült testvérünkben, hogy fiának vétke az ő szolgálatára is árnyékot vet – hogy finoman fogalmazzak – és adott esetben akár diszkvalifikálja is mint lelkipásztort 8 és mint egyházi vezetőt; tehát neki is fontolóra kellett volna vennie a nyilvános bűnvallást és vállalnia a következményeket. 9
A gyülekezeti elöljárók felől külön rendelkezik a Szentírás. Esetükben nem a Máté 18:15-17, hanem az 1 Timóteus 5:19-20 alapján kell eljárni, tehát fokozott óvatossággal, de azonnal a nyilvánosság előtt. “Presbiter (ez jelent lelkészt, püspököt, gyülekezeti vént és elöljárót egyaránt) ellen vádat ne fogadj el, csak ’két vagy három tanú szavára’. Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon.“
Ez is mutatja, mennyire komolyan veszi Isten a gyülekezet tisztaságát. Vegyük mi is hasonlóképpen komolyan.
TÉVTANÍTÓK ELLENI HARC
Egyik lapszámunk megjelenése után, – amelyben különféle tévtanításokra hívtuk fel a figyelmet –, egyik lelkipásztor testvérünktől korholást kaptunk, mondván: “Nem keresztyéni tulajdonság mások szolgálatának a megbélyegzése, vagy ítélgetése, hát még a véleményünk kikürtölése.”
Atyánkfia nincs egyedül a véleményével, mert sok keresztyén kritikus azokkal szemben, akik veszik az időt és fáradtságot, hogy rámutassanak a Gyülekezeten belül és kívül fellelhető téves, igeellenes tanításokra. Véleményük szerint a Gyülekezet feladata az Evangélium hirdetése és nem mások megítélése; az a Szentlélek feladata. A mi dolgunk szeretni mindenkit “feltétel nélkül”. Pál azonban éppen ennek az ellenkezőjéről beszél:
“Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat.” (Cselekedetek 20:29-31).
Aki azt tanítja, hogy a Gyülekezet feladata csak az Evangélium hirdetése; a tévedésekre való rámutatás nem a mi dolgunk, az nem a teljes Evangéliumot hirdeti. Figyelmen kívül hagyja a Szentírás sok utasítását. Olyan az ilyen, mint az a szülő, aki megszüli a gyermekét, de magára hagyja, hadd nevekedjen fel, ahogy tud. Nem eteti, nem ruházza, nem figyelmezteti az élet veszélyeire. Még a világi törvény is bünteti az ilyen magatartást…
Sok lelkipásztor mégis éppen ezt teszi. Igyekeznek elkerülni a problémákat minden áron, és nem hajlandóak rámutatni mások igeellenes tanítására és gyakorlatára, nehogy szeretetlennek tűnjenek. Arról nem is szólva, hogy a népszerűségük szenvedne csorbát… A Galata 1:10 pedig csendben feledésbe merül…
A mindig éppen divatos eszmeáramlatokat követik, nehogy csökkenjen a taglétszáma a gyülekezetnek. Ugyanakkor azonban megbélyegzik és elítélik azokat – pletykaszinten –, akik az Igéhez ragaszkodva rámutatnak a hibákra.
A Szentírás prófétai intése szerint az utolsó időkben megszaporodnak a tévtanítók, tehát nemcsak időszerű, de szükséges is az ellenük való figyelmeztetés. Jézus Krisztus is figyelmeztette erre tanítványait a Máté 24:3-13-ban. Csaknem mindegyik újszövetségi író buzdítja a híveket az óvatosságra, és mások figyelmeztetésére. A Hit védelme ugyanolyan fontos a Gyülekezet életében, mint a pásztorok életében a farkasok elleni harc. Fontos, hogy mindenki – különösen a lelkipásztorok –, akinek tévtanítás jut a tudomására, figyelmeztesse a többieket és “küzdjön a hitért” (Júdás 3).
Pál rendkívül határozott utasítást ad ezen a téren:
“Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok. Térjetek ki előlük! Mert az ilyenek nem a mi Urunknak, Krisztusnak szolgálnak, hanem a saját hasuknak, és szép szóval, ékesszólással megcsalják a jóhiszeműek szívét.” (Róma 16:17-18)
Pál arra utasítja a Rómabelieket, hogy jelöljék meg azokat, akik tévtanításokat hirdetnek. Arra is rámutat Pál, hogy nem az okoz szakadást, aki fellép a tévtanítók ellen a Hit védelmében, hanem az, aki az Igével ellentétes tanítást hirdet. A felelősség tehát azokon van, akik tévtanítók, nem azokon, akik rámutatnak a tévtanításokra.
Számtalan igehely van, amely buzdít minket a tiszta Igéhez való ragaszkodásra. Csak néhányat hadd említsek: Efézus 4:14-15; 1 Timóteus 4:6-7; 1 Timóteus 4:13, 16; 1 Timóteus 6:3-5; 2 Timóteus 2:2-4; 1 Timóteus 1:9-11;
Mi gyakran a vétek viszonylagos súlyossága szerint kategorizáljuk a bűnt. A Szentírás azonban bűnnek nevezi mindazt, ami ellenkezik az egészséges tanítással. Az a lelkipásztor, aki ostorozza a bűn egyéb megnyilvánulási formáit, miért nem emeli fel szavát a tévtanítás ellen?
Pál a lelkipásztori, elöljárói tulajdonságok közé sorolja az Ige tiszta hirdetésének képességét. Aki ezt nem teszi, az diszkvalifikálja magát a szolgálattól:
“A püspök…legyen…aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Titus 1:9)
A Szentírás nyilvánvalóvá teszi, hogy az egészséges tanítás nemcsak az Evangélium hirdetését jelenti, hanem a megszentelődés és a bűntől való elszakadás folyamán felmerülő problémák megoldásának tanítását is, – egyszóval mindazt, ami a keresztyén élet éléséhez hozzátartozik. A Titus 2:1-15 egészen részletes leírását adja ennek. Tessék figyelmesen elolvasni, és rögtön kiderül, miért óvakodnak sokan a tévtanításokkal szembeni állásfoglalástól. Szöges ellentétben állnak ezek az igeversek a mai világ gondolkodásával, gyakorlatával, és számos asszony (meg férfi) tiltakozna meg a gondolata ellen is, hogy a Hit részeként beépítse az életébe.
Láthatjuk, hogy a Szentírásnak sok mondanivalója van az egészséges és tiszta igei tanításról. Ennek része az, hogy a tévtanítással szembe állítjuk a tiszta Igét, és így az, ami nem igei, – még ha annak hangzik is – lelepleződik.
Legyen azonban figyelmeztetés számunkra, hogy a tévtanítás elleni harc nem jelentheti a tévtanítók lelkületének és lelkiségének véleményezését. Az emberi szívet csak Isten ismeri (Jeremiás 17:10), annak értékelésétől tartózkodnunk kell. Csak a téves tanítás kimutatása és igei cáfolata a dolgunk! Aki a személy jelleméről, egyéniségéről nyilvánít véleményt, az a pletykálkodás és rágalmazás legsúlyosabb vétkét követi el.
Attól azonban nem kell tartózkodnunk, hogy megnevezzük a tévtanítókat. Azzal, hogy a nyilvánosság elé léptek tanításukkal (pl. könyveikben), jelét adták annak, hogy vállalják tanításuk nyilvánosság előtti bírálatát. Ez egyébként az Isten népe ellen elkövetett bűnök igei rendezésének a módja is.
A tévtanítás elleni harc nagy terheket ró a lelki vezetőkre. Tisztában kell lenniük azzal, amit az ellenség mond, hogy szembe állíthassák a tiszta Igével. Ez tanulást, olvasást, figyelmet igényel – kemény munkát jelent. A naivitás, a tudatlanság nem lehet mentség azok számára, akiknek munkássága Isten népét szolgálja.
EVANGÉLIZÁCIÓ
Minden hívőnek hivatása az evangélium hirdetése. Nem kell hozzá különleges lelki ajándék, ez kötelesség. A Szentírás azonban felismeri, hogy némelyek különlegesen nagy erővel tudják döntéshez vezetni az embereket. Az Ige felismeri az evangélista szolgálatát, mint a pásztori munka egyik különleges feladatkörét.
“Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2 Timóteus 4:5)
Az Ige ugyancsak ismeri a tömeg-evangélizáció fogalmát (Cselekedetek 2,41; 4,4), de a fő hangsúly mindig a személyes evangélizáción van. Azt is látnunk kell, hogy az igei tömeg-evangélizációk lényegesen különböznek a mai gyakorlattól, s ez a különbség nem csak a technikai eszközök használatának a terén nyilvánul meg.
A legtöbb megtérésre való felszólítás, az úgynevezett “előrehívások” a megváltás és üdvösség előnyeire koncentrálnak, és nemigen esik szó arról, hogy Jézus követésének ára van. Ki hallott – vagy hirdetett – olyan megtérésre szólító felhívást, amely szólt a családtagok elutasító magatartásáról; a munkatársak várható gúnyolódásáról; üldöztetésről és esetleges kínhalálról az Evangéliumért?
Pedig Jézus maga mondja, hogy mielőtt döntünk, számot kell vetnünk a következményekkel, és mielőtt követésére szólítja fel az érdeklődőket, kereszthordozásról és önmegtagadásról beszél. A Lukács 14:25-35 halálosan komoly figyelmeztetés mind tanítvány jelölteknek, mind igehirdetőknek.
Evangélizálásunk alighanem sokkal hitelesebb lenne, ha az igehirdető beszúrhatná a Lukács 14:33 közepére ezt a személyes bizonyságtételt: „mint én”. Az anyagiasság azonban mélyebben átjárta gondolkodásunkat, mint azt hinni szeretnénk, és különféle racionalizálásokkal kimagyarázzuk Jézus Krisztus egyértelmű szavait.
S hangzik helyette a – “Gyere Jézushoz, és ő megoldja minden problémádat!” – hamis szólama. Való igaz, Jézus gyakran megoldja a problémáinkat, de helytelen erre az ígéretre építeni az Evangéliumot. Rendkívül fontos, hogy hallgatóink felismerjék menthetetlenül bűnös mivoltukat; annak lehetetlenségét, hogy Istennek bármilyen módon a kedvében járjanak; hogy felnőjenek az Isten állította mércéhez; és egyedül a Jézus Krisztusban való hit kegyelmi ajándéka által üdvözülhetnek a megtérés kegyelmi ajándéka révén. Ez az Evangélium alapja, amit hirdetnünk kell.
Azt is érdemes átgondolnunk, hogy az egyházzenei áhítatok mennyiben sorolhatók az evangélizáció kategóriájába. Kulturális, művészeti értékként, élményként felemelőek lehetnek. Az evangélizáció azonban nem felemelő művészeti élmény, hanem pusztulásba rohanó lelkek mentése. Tekintve azonban, hogy ezeken az alkalmakon általában nem az ige hirdetése áll a középpontban, nem lehet evangélizációként tekinteni rájuk.
Gyakorlati szempontból nézve a gyülekezetek kétféle evangélizációs módszert alkalmaznak gyülekezetfogalmuk meghatározásától függően. A legelterjedtebb a “Nyitott ajtó” elve, vagyis az ajtó nyitva áll hívők, hitetlenek előtt egyaránt. A cél az, hogy elérjék a templomtól idegen embereket is, és betagolják őket tagjaik sorába. Ennek érdekében azonban feláldozódik a gyülekezeti fegyelem (Hogyan lehetne gyülekezeti fegyelem alá vetni azt, akit nem is ismer a gyülekezet elöljárósága?) és világi szokások is belopódznak a gyülekezetbe. Az evangélizáció érdekében háttérbe kerül a Gyülekezet életének elsődleges célja, és meggyengül a Krisztus Test szerkezete is.
A “Zárt ajtó” gyakorlata szerint csak az úrvacsorázhat, például, akiről tudott, hogy lélekben kapcsolata van a jelenlevőkkel. Sokszor azonban a jegyek kiszolgálása az egyéni diszkrécióra épül és így az is úrvacsorázhat, aki nem is tudja, mit tesz.
Az ideális az lenne, ha a két gyakorlat ötvöződne. A hitetlenek a gyülekezeti tagok meghívására, alapos “elő- és felkészítés” után jönnének a gyülekezetbe, és az istentisztelet végeztével együtt mennének haza. Így nyílna lehetőség a gyülekezeti tag számára, hogy “lefordítsa” az igehirdetést, és válaszoljon a felmerülő kérdésekre.
Mintegy húsz évvel ezelőtt láthattam ennek gyakorlását az Attila utcában, végig a 30-as busz megállójáig, és sokszor a buszon is egészen a Keletiig. Később magam is részese lehettem ennek a “tolmácsolásnak” az 56-os buszon, és máig is kedves emlékem marad az egyik kedves idős néninek az odasúgott bátorítása:
– “Imádkozni fogok ezért a fiatalemberért, hogy megértse az Igét.” – beszélgetőtársamra célozva.
Szó eshet még a szóbeli és “szótlan” bizonyságtételről. Sokan mondják, hogy ők nem szívesen beszélnek, csak az életükkel akarnak bizonyságot tenni. Noha jól hangzik ez, valójában nem más, mint engedetlenségük eltakarása.
“A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róma 10:17)
Amikor megnyitom a számat az igehirdetésre, akkor azt is vállalom, hogy hallgatóim összevetik a hallottakat az életemmel. A hallgatás elkerüli a megmérettetést.
KÖZÖSSÉG
“Sok lúd disznót győz” – tartja a közmondás, utalva az egységben rejlő erőre. Az Úr tudja, hogy szükségünk van a testvéri közösségre. A hívő ember legtöbb idejét világi környezetben tölti, ahol a testi kívánságokat gerjesztő ingerek tömege éri. Csak az egyszerű mindennapi rutinmunka is leszedi a sápját rólunk. Fontos, hogy erőt merítsünk egymás hitéből, ha meg akarunk állni a próbák és kísértések között, amelyek ilyen vagy olyan formában fájdalmat, bánatot okoznak.
A gyülekezeti közösség teret enged egymás terhének a hordozására; lehetőséget nyújt kétségeink kimondására, kérdéseink feltevésére és megválaszolására; a barátság és egyéb emberi kapcsolatok építésére.
Ha állandó, szoros közösségben vagyunk Isten gyermekeivel, sokkal kisebb a valószínűsége, hogy elbukunk a kísértésben. Lelkiismeretünk nem enged meg kegyes beszélgetést, miközben rendezetlen egyéni bűnök nyomják az életünket, és nem is akarjuk, hogy ilyen konfliktusaink legyenek. A szent életű emberek jelenléte másokat is megszentel. Az istentelen emberekkel való közösség megrontja a hitünket.
“Ne tévelyegjetek: ’A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!’” (1 Korinthus 15:33)
A gyülekezeti közösség nem korlátozódhat csak az istentiszteletre, illetve az azt megelőző és követő percekre. Az istentiszteletet követő beszélgetés, kávézás – ha a társalgás nem a (hallott) Ige körül folyik – nem közösségi, hanem társasági élet, sok esetben csak pletykálkodás. A közösség szerepe ennél több, és az együttlét lehetőségével rendszeresen élni kell. Az őskeresztyén 10 gyülekezet naponta jött össze az Ige hallgatására, a kenyér megtörésére és a közösség ápolására (Cselekedetek 2:42-47).
Az egyházi szerveződés azonban – amely a papi rend közbenjáró szolgálatára épült – lassan kiszorította az ősgyülekezetnek ezt a napi gyakorlatát. A kórus szolgálata lépett a közösségi ének helyébe; a mise vette át a kenyértörés és közös étkezés helyét; a papi szentbeszéd a vének igei tanítását.
A protestantizmus legalább névleg lerázta a papi uralom merev formáit, de megtartotta a katolikus egyház klerikus-laikus felfogását. A “főállású” lelki szolgálathoz továbbra is teológia elvégzése szükségeltetik, és akinek nincs teológiai végzettsége, arra úgy tekint a “profik” zöme, mint a mozgássérültre: “nem teljes értékű”.
A gyülekezeti tagok énekelhetnek, de az éneklés az összejövetel kezdetére és végére szorult. Az úrvacsorát, amely már nem a katolicizmus pogány bálványáldozati rituáléja, csak a lelkész oszthatja ki (vagy a gyülekezetvezető, ha a lelkipásztor nincs jelen), és a napi ritmusból havi alkalom lett. A közösségi étkezés csak itt-ott, a vagyonmegosztással való segítség pedig szinte sehol sem lelhető fel. Pedig nem kommunizmusról beszél az Ige, hanem Isten gyermekeinek családjáról!
Az ősgyülekezet összejöveteleinek nem volt időbeli megszorítása, és hiányzott belőle a merev formalitás. A kötetlenség nem ment a rend rovására, (1 Korinthus 14:40), és az egymással való törődést nem helyettesítette az udvarias kézfogás. A formalitást és udvariasságot nem tévesztették össze a tisztelettel és törődéssel. Ez utóbbiak jellemezték Isten és a testvérek felé való viszonyukat, az előbbiek az idegenek számára voltak “fenntartva”. A ma gyülekezeteire sokszor éppen a fordítottja jellemző.
A ma túlszabályozott társadalmában nagyon nehéz az ősgyülekezeti minta követése. A nehézség azonban nem jelent lehetetlenséget. Érdemes fontolóra vennünk, hogy nem társadalmi, kulturális szokásról van szó, hanem isteni mintáról. Lehet, hogy eljön meg az idő, amikor kénytelenek leszünk komoly figyelmet fordítani a Bibliában leírt gyakorlatra, talán éppen üldöztetések miatt. Az Ige útmutatásainak követése kétségtelenül áldások forrása – közösségi élet terén is.
S ha nem teszünk többet, mint igyekszünk emberi kapcsolatainkat a testvéri közösség kötelekébe tartozók között, igei mintára kiépíteni, az is nagy előrelépés lenne.
AZ ISTENTISZTELETRŐL
Isten imádása és dicsőítése a gyülekezet létének elsődleges célja. Noha ez történhet egyéni szinten is, a közösségi szinten történő dicsőítésnek nincs párja. Az Ige útmutatása szerint az istentisztelet elsődleges irányítója a Szentlélek:
“Ne részegeskedjetek mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” (Efézus 5:19-20)
Az Úr fülében azonban nem mindig az a zene, amit a mi fülünk annak hall. Mi a hangzásra figyelünk, Isten pedig a szív éneklését hallja. Sajnos sokaknál előfordul, hogy csodálatos hangon énekelnek, csak éppen a szívük marad néma.
“A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” (Kolossé 3:16)
A gyülekezeti éneklés minősége is fontos. Nem a klasszikus zene – pop zene összehasonlítást értem ez alatt, hanem ismételten csak a szívbeli állapotra szeretnék utalni. A hódolat, tisztelet nemcsak a gregorián dallamvilágban lelhető fel, meg lehet azt őrizni éppenséggel az ifjúsági énekekben, kórusokban is. A szöveg azonban nemhogy nem egyenrangú a dallammal, hanem felsőbbrendű nála. Hamisan hangzik tehát, ha olyat énekelünk, amit nem gondolunk komolyan. 11
Bármilyen formája legyen is az istentiszteletnek, ami fontos az az, hogy ne az érzelmekre hasson csupán, hanem a szívre. Gyakran hajlandóak vagyunk összetéveszteni a hangulatot a lelkiséggel. Attól, hogy jól érzem magam, még lehetek teljesen világi lelkületű. Ez nem jelenti azt, hogyha egészséges lelki táplálékot kapok, akkor nem érezhetem jól magam, nem lehetek pl. vidám. Az irányelv az, hogy mindig hódolatunk alanyára (Istenre) koncentráljunk, ne a saját érzéseinkre.
A kétféle lelkiállapotot gyakran csak egy hajszál választja el egymástól. Ha mindent a tisztelet és hódolat keretein belül tartunk, akkor biztosak lehetünk afelől, hogy a helyes módon közelítünk Istenhez, még ha zenénk olykor modernebb is egy kicsit.
Ahol azonban a figyelem az Igéről a szereplésre csúszik át, ott nem beszélhetünk istentiszteletről. Az igehirdetésnek központi helye és súlya van az istentiszteletben. Nem szabad az Igét háttérbe szorítani. Ahol tíz perces igehirdetésre jut csak idő, de másfél óra jut az énekkarnak, 12 ott nem Isten tisztelete van a középpontban, hanem magunk imádása.
Az istentisztelet kereteibe tartozik még az adakozás és a gyülekezeti fegyelmezés is. Az újszövetségi gyülekezetben nem a tized a mérce, hanem a progresszív adakozás. Ennek lényege az, hogy akinek nagyobb a bevétele az többet ad. Nem 10%-ot, hanem pl. 20-at. Az Újszövetség szerint az 50% sem túl sok (Lukács 3:11). Istent sosem az érdekli mennyit adunk, hanem az, hogy mennyit tartunk vissza. Ne próbáljunk alkudozni az Úrral!
Dicsőítsük Istent tiszta és teljes szívvel, semmit sem visszatartva. Ezzel töltjük be hivatásunkat mind egyéni, mind közösségi szinten. Jó észben tartanunk, hogy az “Istennek úgyis jó lesz” mentalitás nem egyéb, mint önámítás. Arról nem is szólva, hogy ennek a gondolkodásnak a következő lépése az, hogy “örüljön, hogy egyáltalán itt vagyunk”; “örüljön, hogy egyáltalán kap valamit…”, ami nem kevesebb, mint istenkáromlás.
IMÁDKOZÁS EGYMÁSÉRT
“Ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén.” (Kolossé 1:9)
Az imádság a gyülekezeti életnek az a területe, amelybe minden hívő bekapcsolódhat. A közbenjáró imádság fontos annak az érdekében, hogy felismerjük mások szükségeit, és szeretetünket kifejezzük irántuk.
Az imádkozáshoz semmilyen formális képzés nem szükségeltetik, és az imameghallgatásnak csak egy feltétele van: olyan megszentelt életvitel, amely nem jelent akadályt az imáinknak.
“És ugyanígy, ti férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg nekik a tiszteletet mint örököstársaitoknak is az élet kegyelmében, hogy a ti imádkozásotok ne ütközzék akadályba.” (1 Péter 3:7)
Ez a feltétel nemcsak a férj-feleség viszonyra vonatkozik, hanem minden emberrel és az Istennel való viszonyunkra is.
“Mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul.” (1 Péter 3:12)
Az 1 Péter 3:1-12 részletesen taglalja, mi jellemző az igazakra. Nincs nagyobb esélye az imameghallgatásra annak a feleségnek, aki nem engedelmeskedik férjének, mint annak a férjnek, aki nem szereti a feleségét. Ugyanebben az értelemben véve az Isten iránti engedelmesség az alapfeltétele, hogy imáink meghallgatást nyerjenek.
“Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (1 Timóteus 2:1-4)
A csendes, istenfélő élet szoros összefüggésben van az imádkozással. Az Isten és emberek előtti megszentelt életvitel szükséges az imádkozáshoz. Ez nem szenteskedést jelent, hanem olyan alázatos magatartást, amely aláveti magát Istennek a Szentírásban közölt parancsainak.
“Bizony, bizony mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem. Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (János 14;12-15)
Az emberek többsége a 14. versre koncentrál, (“amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem“) és a János 16:23-24-re (“amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek…“), figyelmen kívül hagyva a 15. verset. Az Ige azonban nem azt mondja, hogy imádságaink végére ragasszuk oda ezt a formulát: – “az Úr Jézus nevében kérlek, hallgass meg, Ámen!” – A Krisztus nevében való kérés azt jelenti, hogy Krisztus szemével Krisztus szemszögéből nézzük a dolgokat; Krisztus szívével gondolkozunk, tehát Benne élünk és vagyunk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha hiszünk benne, és engedelmeskedünk a parancsainak.
“Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (János 3:36)
A János 14:21-24 ugyanezt a gondolatot fejti ki.
Hiába jön össze két-három ember és várja, hogy az Úr ott legyen közöttük (Máté 18:19-20), 13 ha életükben nincs meg az Úr parancsai iránti szeretet és engedelmesség. Az egy akaraton lévők körébe maga Isten is bele tartozik. Első renden Vele kell összhangban lennünk!
Az Isten és emberek iránti szeretet formálja igaz gondolkodásunk és cselekedeteink alapját. Noha kegyelemből van üdvösségünk, nem a törvény cselekedeteiből, nem beszélhetünk üdvösségről ott, ahol valaki tudatosan (lázadó magatartással, megtérés nélkül) nem engedelmeskedik Isten parancsainak. Ezért írja Jakab:
“…ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jakab 2:26)
A Róma 12:9-18 részletesen kifejti milyen magaviselet adja bizonyítékát Isten parancsai iránti engedelmességünknek. Aki figyelmesen végig olvassa ezt az igeszakaszt, láthatja, hogy az ott leírtakat csak a Szentlélek által újjászületett, a Szentírásnak engedelmes ember tudja megtenni. Ezek az utasítások messze túlnőnek az emberi képesség határain, csak a bennünk élő Szentlélek képes megvalósítani őket.
Isten mondanivalója az imádkozásról a következőkben foglalható össze:
“Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jakab 5;16)
Ez nem azonos a katolicizmus gyónásával, sem a Promise Keeperek lélekvájkáló gyakorlatával. Sokkal inkább utal ez a testvériség előtti alázatosságra, mint a megigazultság egyik jelére. Jelenti ez azt, hogy megvalljuk a bűnünket azoknak, akik ellen vétkeztünk, és kérjük a megbocsátásukat; kérjük Isten bocsánatát, mert “egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz.” (Zsoltárok 51:6a); és ha a bűnünk a Gyülekezet egészének okoz szenvedést, akkor a nyilvánosság elé is lépünk vele. Mindazt, amit Isten Szentlelke bűnnek ítél az életünkben, a fent említett módok valamelyikén meg kell vallanunk.
Természetesen kötelező az óvatosság és meggondoltság. A nyilvános és imaközösségi bűnvallás a lelki érettség hiányában tragikus következményekkel járhat. Javasolt, hogy csak Krisztusban stabil testvéreknek valljuk meg bűneinket, akiktől elvárható a titoktartás képessége. A gyülekezeti elöljáróknak mind ilyeneknek kellene lenniük, és olyannak, akikről tudható, hogy nincs takargatnivalójuk. Helyes, ha a férfiak férfiaknak, a nők nőknek vallanak bűnt.
Ha ezt a bűnvallást rendszeresen gyakorolnánk, alighanem sokkal kevesebbet vétkeznénk. S ahol a gyülekezet minden tagja átlátszó, ott senki sem ítélgeti a másikat, tudva, hogy a saját bűnei is napfényre kell, hogy kerüljenek.
Vannak alkalmak, amikor nem szabad imádkoznunk a mások szenvedésből való szabadulásáért. Miért imádkoznánk ilyen értelemben egy engedetlen testvérért? A szenvedés nem véletlen az életünkben. Legtöbbször Isten munkája az, amellyel valamire rá akar mutatni az életünkben.
Aki a Lélek által imádkozik, annak érzékenynek kell lennie a Lélek másokban folyó munkája iránt. Amikor Isten fenyít valakit, egyet kell értenünk Istennel, és megtérésre kell felszólítanunk a testvért; különben nincs szenvedésből való szabadulásért való imádság! Természetesen nem hagyjuk el az érte való imádkozást. Kérjük Istent, hogy az ő akarata valósuljon meg testvérünk életében. Ilyen értelemben adta Pál azt a rendkívüli utasítást, hogy “átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.” (1 Korinthus 5:5)
Életünk minden területén a Szentlélek uralma alatt kell tevékenykednünk, így az imádság terén is. Az Ige felszólít minket, hogy “Önmagatokat tegyetek próbára, hogy igazán hisztek-e? Önmagatokat vizsgáljátok meg!” (2 Korinthus 13:5) Abban is, hogy nincs-e valamilyen akadálya imáink meghallgatásának.
EGYMÁS TERHÉT…
“Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. Mert mindenki a maga terhét hordozza.” (Galata 6:1-5)
Az imádsággal szoros kapcsolatban áll az az igei utasítás, hogy hordozzuk egymás terhét. Ez nem azt jelenti, hogy mentesítünk egyeseket a terhek alól akkor is, amikor az illető el tudja a saját terheit hordozni. A cél az, hogy mindenki eljusson arra a pontra, amikor képes mások terheinek a hordozásában segíteni, és nem függ állandóan azoktól, akiknek a segítségére egy ideig rászorul.
A fenti igeversek első pillantásra ellentmondónak tűnnek. A második versben arra kapunk parancsot, hogy egymás terhét 14 hordozzuk, az ötödik versben pedig arra, hogy saját terhének 15 a hordozásával adja jelet az illető a szolgálatra való alkalmasságának. A probléma a 2. és 5. vers „teher” szavának a fordításában gyökerezik. Az előbbiben a bárosz (= súly, teher) szó, az utóbbiban a fortion (= feladat, szolgálat, teher) szó áll.
A feladatunk (fortíon) az, hogy mások terhét (bárosz) hordozzuk. Ez Krisztus törvényének ( a szeretetnek) a betöltése. Ennek elhanyagolása egyszerűen saját magunk fontosságának túlbecsülése, ami ellentétes az Igével:
“Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Filippi 2:3-4)
Ennek az Igének a fényében érthető, miért tudták az őskeresztyének mindenüket megosztani, és miért nem megy ez a mai hívőknek. Az anyagiasságunk szívébe vág ez az Ige, és eltörli a kihasználásunkról szóló hamis kifogásokat. Egymás terhének a hordozására sok lehetőségünk lenne, és ez az esetek döntő többségében áldozattal jár.
A Szentírás nem ismer határokat a másik megsegítésében, annál inkább a vagyon hajhászásában. De messze áll ettől az Igétől (és Isten országától) az, aki azt mondja, hogy a Szentírás nem tiltja a gazdagságot! Vajon a drága nyugati kocsik, az emeletes paloták, márkás sportfelszerelések, a legújabb divatú ruhák, elektronikai cikkek ama napon nem tárgyi bizonyítékként fognak elítélni minket?
“Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? Ha egy férfi vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig azt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jakab 2:14-17)
Hányszor tartjuk vissza a segítő kezet a rászorulóról, mondván:
– “Az ő hibája, megérdemli! ” – vagy:
– “Miért nem szorgalmasabb (élelmesebb, törekvőbb, ügyesebb, határozottabb, takarékosabb – válogathatunk tetszés szerint) az illető?”
– “Úgyis csak elinná!” – gyakorlatilag kijelentve, hogy a segítésünk az illető érdemeire, nem pedig a szükségeire épül. És ezzel a leendő irgalmas samaritánusokból – a Lukács 10:30-36 szerinti – pap és lévita lesz… Arról nem is szólva, hogy ha mi lennénk az illető helyzetében, talán mi is legszívesebben – és automatikusan – a pohár után nyúlnánk. A Róma 2:1 kijózanító ebben az értelemben is.
– “Nem segíthetek mindenkin!” –
Való igaz, nem tudunk minden rászorulón segíteni. De a gazdagok és szegények együttléte a Gyülekezetben égbekiáltó kritikája a “keresztyénségünknek”. Adakozunk, még ha teher is a “tized”, de a “kötelezőn” túl már nem adunk, mert úgy gondoljuk, hogy a gyülekezet dolga a segítés. A szociális juttatásokra, munkanélküli segélyekre bízzuk azokat, akiknek az ellátását az Ige a mi feladatunknak jelöli ki. (Az állami szociális juttatások valójában a Gyülekezet feladatát vették át, mert Isten népe feladta a család és a közösség feladatául kijelölt segítségnyújtást.) A fenti Igék fényében nem lenne szabad, hogy gyülekezeti tagjaink anyagi nehézségekkel küszködjenek. De hát a Mercedes fenntartása ugye sokba kerül …
Adjunk örömmel, szívesen a gyülekezetnek. S ha már benyúltunk a pénztárcánkba, húzzunk ki egy kicsivel több bankjegyet, és nyomjuk annak a kezébe, akiről tudjuk, hogy alig várja a fizetésnapot; akinek az asztalára a tej és kenyér mellé ritkán kerül szalámi, olykor meg kenyér se! Aki néha arra kéri a gyerekeit, hogy
– “Ne legyetek éhesek, nincs több!” – amint egy édesanya tette ezt csaknem sírva, nem is egyszer…
Ne a tizedet számolgassuk, hanem kövessük az Úr szavát, és ne tudja a jobb kezünk, mit tesz a bal (ne méricskéljünk – Máté 6:3). Kövessük Pál útmutatását (2 Korinthus 9:7), és örömmel adjunk, átélve a továbbadás engedelmességének örömét, hallgatva az Úr indítására.
Ne adjunk kölcsön! Ajándékozzunk! Ha valaki ad, igyekezzünk vissza- vagy továbbadni! Ne várjunk el senkitől semmit, de éljünk úgy, hogy elvárhassanak tőlünk. Így töltjük be a szeretet törvényét, emberi kapcsolatainkat nem az anyagi haszon szerint mérve.
JÓTÉKONYSÁG
“A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Galata 6:9-10)
A Gyülekezet egyik fontos funkciója a tagjairól való gondoskodás. Ellentétben az “egymás terhét hordozásával”, ez nem egyéni szolgálat, hanem közösségi.
Mégis, mivel a városi gyülekezetek jellege többnyire személytelen (sokszor a vidékieké is), az egyéni szükségek gyakran elvesznek az arctalan tömegben. Senki sem kér szívesen segítséget idegentől, gyülekezeti kapcsolataink pedig ritkán mennek túl a kézfogáson. Addig pedig a legritkább esetben terjednek, hogy merszünk legyen a segítségkérésre.
A címhajhászó lelkipásztorokhoz pedig – sajnos akad ilyen is, nem kevés – a legkevésbé sem fordul szívesen a bajban lévő, akár testi, akár lelki bajban szenved. Gyakran csak egy kézfogásig terjed a gyülekezeti tag és a lelkipásztor kapcsolata, és a beszélgetés kimerül néhány kegyes és udvarias frázisban. Igaz, be lehet jelentkezni egy “elbeszélgetésre” a titkárnőnél…
A különféle bizottságok is személytelenek, és alig ismerik a tagokat. A tagok maguk is sokszor ismeretlenek mellé ülnek le hétről-hétre (sokszor ugyanazon “ismeretlen” mellé), és az egymással való törődés egyre ismeretlenebb sokak számára. Az idő, pénz, fáradtság, amit a személyes kapcsolat igényel, sokszor túl nagy árnak tűnik.
Azok a gyülekezetek, amelyek kisebb közösségekre bontják le magukat, sokkal hatékonyabbak. A kisebb közösségben közvetlenebb a kapcsolat, és hamarabb kiderülnek a gondok. Igaz, ez megfélemlíthet egyeseket, akik nem akarják, hogy közelebbről is megismerjék őket, de ez nem lehet akadály annak a hívőnek, aki önfeláldozó módon igyekszik segíteni másokon.
Amikor valakinek a problémái felszínre kerülnek, a gyülekezet elöljáróinak kell döntést hozniuk, milyen módon lehet azokat a problémákat megoldani. A segítéshez – anyagi, lelki és bármilyen téren – bölcsességre van szükség. Azzal, hogy minden problémát feltétel nélkül meg akarunk oldani, sok esetben csak több kárt okozunk.
Alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy az illető testvér igyekszik-e megoldani a saját nehézségeit? Arra törekszik-e, hogy lehetőleg ne váljon teherré mások számára, vagy megpróbálja kihasználni a testvéri szeretetet? Gyakran megesik, hogy azért jut valaki szükségbe, mert nem az Ige szerint él. Ebben az esetben az anyagi segítség feltétel nélküli biztosítása nem megoldás. A kérdés megoldása lelki téren keresendő. A helyzet súlyosságának enyhítése mellett le kell ülni a segítséget kérővel, és rá kell mutatni problémáinak okára és megoldására az Igéből. Ha pedig nem hallgat a tanításra, a gyülekezeti fegyelmezés lépéseit kell követni.
“Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. Ti pedig testvéreim ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe. Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeli intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” (2 Thessalonika. 3:10-15)
Kérdés az is, hogy a családtagok segítik-e egymást? Isten a családot tette a társadalom alapjává, ezért a szükségletek ellátásának is ez az elsődleges színtere. Az idős szülőkre gondot viselnek-e a gyermekeik? Az iskoláskorú gyermekek igyekszenek-e alkalmi munkával besegíteni a közösbe, vagy legalább a saját kiadásaik fedezésébe? Vannak-e olyan kiadások, amelyek egyéni élvezetet elégítenek ki, miközben maga a család szükséget lát? Megtanult-e mindenki elégedett lenni azzal, amije van, vagy egyes családtagok irreális követelésekkel lépnek fel? A család minden tagjára felelősség hárul a terhek viselésében:
“Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1 Timóteus 5:8)
Ezek a kérdések sok másikkal együtt mind szerepet játszanak annak eldöntésében, hogy segítsünk-e vagy sem, illetve milyen módon és mértékben. A gyengédség és figyelmesség különösen fontos, hiszen a szükség amúgy is érzékennyé tesz minket. Nincs rosszabb a leereszkedő, fölényes, vállveregető segítőnél. Lehet úgy is segíteni, hogy az egyszerre gyógyító és felemelő.
Behatárolt mértékű jótékonyság lehetséges a Krisztus-test keretein kívül is, feltéve, hogy az igei alapelvek ott is alkalmazásra kerülnek. Azt azonban világosan látnunk kell, hogy (a világ felé való) szolgálatunk első renden az Ige hirdetése.
“És amit tőlem hallottál sok tanú előtt azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.” (2 Timóteus 2:2)
A jótékonyságot ne keverjük össze a misszióval, mert az “érdekmegtérések” nem hosszú életűek. Anyagi forrásaink beosztásánál mindig tartsuk szem előtt sáfárságunk követelményeit, és az Ige alapelveire építsük szociális tevékenységünket is.
“…Mert mindenkinek, akinek van, adatik és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 25:14-30)
Nagyvonalúság és körültekintő óvatosság jellemezze a közösségi jótékonyságot, akárcsak az egyénit. A hangsúly és a figyelem középpontja mindig a szentek közösségén legyen, amint azt az Ige mondja. A közösségi jótékonyság pedig ne gátoljon meg minket egymás terhének egyéni hordozásában.
ZÁRSZÓ
Bill Clinton amerikai elnök a közelmúltban megbeszélésre hívta meg az amerikai vallási élet 12 legjelesebb képviselőjét. A meghívottak között mindössze két gyakorló lelkipásztor volt. A többiek mind vagy egyházi függetlenített vezetők, vagy egyházközi, felekezettől és gyülekezettől független személyek voltak. Ez az elszomorító tény is mutatja, hogy mennyire lecsökkent a Gyülekezet tekintélye a világ szemében.
Még szomorúbb azt látni, hogy ezt a tekintélycsökkenést “belülről” okozzák azok, akik a maguk céljait követik, nem pedig Isten útmutatásait. Pedig eljöhet még újra az az idő, amikor a püspökség (egyházelnökség, lelkipásztorság, elöljárói, diakónusi tisztség stb.) ismét egyet jelent a biztos mártírhalállal. Akkor derül majd ki, hogy ki igaz szolgája az Úrnak, és ki a béres.
A Szentírás egyedül a helyi gyülekezetet ismeri el Krisztus Testének. Az egyházi szervezetek, a missziótársaságok emberi alkotások, amelyek nem Istentől valók. Ha pedig nem Istentől valók, nyilvánvaló, hogy mi a másik lehetőség.
A fenti írások célja a Gyülekezet bibliai alapjainak végiggondolása volt. Az egyenes hangvétel nem akarja senkinek az érzéseit megsérteni. Gondolatébresztőnek szántam őket. Kérek mindenkit, olvassa el azokat az igeverseket is, amelyekre csak utaltam, és a Szentírás alapján – ha kell, és ott, ahol kell – építse újjá gyülekezetképét.
A kegyelmi idő egyre rövidebb. Nincs idő egyházasdit játszani! Ha nem vagyunk hajlandóak komolyan venni az Urat; ha nem adjuk át mindenestől magunkat az ő és gyermekeinek szolgálatára, akkor nem vagyunk készen a Vele való találkozásra sem.
Jegyzetek
- Lásd Suenens bíboros “Új Pünkösd” című könyvét
- A Gyülekezet fogalmának meghatározásánál nem a reformátori népegyház (Volkskirchen vagy Landeskirchen) értelmezést vettük figyelembe, hanem az anabaptisták Nachfolge Christi meghatározását. Ez utóbbi csak az újjászületett, hitvalló keresztyénekből álló gyülekezetet tekinti Krisztus Testének, szemben az előzővel, amely nem tesz ilyen megszorítást. Ez a különbség meghatározó a gyülekezet missziói tevékenységének megállapításakor, és a Szentírás alapján az anabaptista álláspont az elfogadható.
- Dr. Gyökössy Endre igehirdetés sorozatának címe 1961-ből: Feliratok a bölcsőnkön
- A Billy Graham Társaság belső használatra készült hatásossági és eredményességi statisztikái riasztóak.)
- Lásd John MacArthur, The Gospel According to Jesus című könyvét, amely felszínre hozza az olcsó üdvösség tanának tévedéseit.)
- A bisoriók elfogadták az evangéliumot, amelyet világosan megértettek az Írásokból. Hitük nem vak hit volt, amely arra épült amit a fehér ember mondott. Ehelyett hitük a Biblia Istenének világos megismerésén, és a megváltás egyértelmű szükségességének felismerésén alapult.
- Mint tette azt például az Exkluzív Testvérgyülekezet Sydneyben.
- Lásd Titus 1:6
- Isten felelősségre vonta Élit, mert szemet hunyt felnőtt fiainak bűnei felett, és nem fenyítette meg őket 1 Sámuel 3:13.
- első századi
- Lásd erről a témáról szóló cikkünket (Kegyelem Percei 7. évf. 5. sz. 1996 szeptember)
- Lásd egyházzenei áhítatok
- ez az igevers különben is a Máté 18:15-19 fényében értendő, és nem a gyülekezeti létminimumra utal, hanem arra, hogy Isten mint tanú lesz jelen a gyülekezeti fegyelem gyakorlásánál.
- A görög kifejezés (bárosz) gyökere a bavró szó, ami nehézséget, különösen kimerítő terhet jelent. Ugyanez a szó áll a Máté 20:12-ben: “a nap terhe” szóösszetételben, és az 1 Thessalonika 2:9-ben utalva az erőforrásokat kimerítő nehézségekre. A Jelenések 2:24-ben lelki értelemben, a Cselekedetek 15:28-ban vallási értelemben használja az Ige.
- fortivon (feladat, szolgálat) a feró (hordozni) szótőből. (Ebből ered a mi porció szavunk.) A Máté 11:30-ban ezt a szót használja az Ige, Jézus igájára; a Máté 23:4-ben és a Lukács 11:46-ban az írástudók által adott előírásokra vonatkozóan.
A két kifejezés közötti különbség az, hogy a fortivon egyszerűen valaminek a hordozása vagy elvégzése, amelyben nincs utalás a teher súlyára vonatkozóan, míg a bavró utal a rendkívüli nehézségére a vinnivalónak. Jézus terhe (fortivon) könnyű, itt tehát a bavró használata helytelen lenne, míg a bűnös terhe (bavró) “nehéz”.