Semmi sincs nagyobb hatással az emberi érzelmekre, mint a zene. Különösen áll ez a hívők éneklésére.
Mi magyarok amúgy is fogékonyak vagyunk a zenére. Számtalan azoknak a száma, akik a templomból kiszűrődő ének hatására adták fel Istennel szembeni ellenállásukat. Más esetben éppen a fustélyt csavarta ki a haragvó férj kézéből az énekszó.
A megindító énekek szeretetteljesen köszöntik az idegent, a látogatót; megvigasztalják az összetört szívűeket; felfrissítik a fáradtakat és bátorítást adnak a lankadóknak. Isten népének énekei egyben útmutatást adnak, megrónak, bűnbánatra indítanak; áldást és felszabadulást közvetítenek.
Ki ne bólintott volna szívből jövő egyetértéssel, miközben énekelte:
“Az egyháznak csak Jézus a fundámentoma”?
Ki ne érezte volna erősebbnek, biztosabbnak magát az “Erős vár a mi Istenünk” felséges versszakai után?
Kinek a szíve nem csordult túl örömtől, szeretettől telve az “Az Úrban jó nekem”-et énekelve?
Ki nem kapott új erőre, vigasztalást nyerve a “Mint a szép híves patakra” kezdetű ének hangjaira?
Ki ne érezte volna kristálytisztán az Úr jelenlétét, miközben szívből énekelte: “Az Úr énnékem őriző pásztorom”?
Csodálatos énekszövegek. Méltók arra, hogy kívülről megtanulva spontán, szívből énekeljük őket Urunknak, szívünket és arcunkat a Menny felé emelve.
A gyülekezeti éneklés hangjaival semmilyen más hangzás nem hasonlítható össze. “Amikor Isten népe énekel, a sátáni erők félve húzzák össze magukat”.
Mégis, olykor disszonancia vegyül az énekhangok közé. Nem, ez nem a dallamszerzők hibája sem nem az orgonistáé. Kifogás az énekesek hangjában sem található. Az ok azon szavak jelenléte a szövegben, amelyek tartalom nélküliek számunkra. Igen, szépen énekelünk, de anélkül, hogy a szöveg mondanivalóját komolyan vennénk.
Gondolkozzunk el egy pillanatra! Van egy sor a “Fogadd éltem Jézusom” ének 4. versszakában, ami sokszor nehezen jön ki a torkomon, mintha húzná valami vissza:
“Még a pénzem is vegyed! Irányítsa azt kezed!”
Még mit nem! Hiszen annyi a fizetni való! Ha marad, akkor esetleg adok belőle Istennek! De hogy Ő irányítsa a pénzügyeimet? Ugyan kérem! Csodálatos könnyedséggel énekeljük az éneket, de kevés azoknak a száma, akiknek az életében ez valóság.
Vagy itt a másik:
“Lelkem kíván téged, Megváltó Jézusom Csak téged, csakis téged, Jézus csakis téged, Csak téged kíván lelkem, Uram, téged!”
Akkor is, amikor éppen a párunkkal veszekszünk? Amikor a heti lottót vesszük meg? Amikor sietünk haza az istentiszteletről, hogy elérjük az esti krimit a TV-ben?
Hát ehhez mit szólunk?
“Minden szerinted legyen Uram! Te vagy a Mester, én az anyag. Formálj és készíts terved szerint, Jól esik nékem, ha szavad int!”
Komolyan mondjuk mi ezt? A minden valóban minden? A Mester, az Úr valóban ura az életemnek?
Vasárnapról-vasárnapra énekeljük ezeket az énekeket aztán elmegyünk. Talán nem is látjuk egymást a következő istentiszteletig. Mi történik hét közben? Gyakoroljuk-e azt, amit csengő hangon énekelünk? Történik-e változás az életünkben, amint az Ige rámutat hiányosságainkra, vagy ma is ott tartunk, mint múlt héten? Két hete? Két hónapja? Egy évvel ezelőtt?
Vajon nem mondható-e el éneklésünkre ugyanaz, amit Péter mondott Anániásnak:
“Mi indította a szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek!” (Cselekedetek 5,4b)
S mi lesz, ha Isten egyszer szavunkon, imánkon, éneklésünkön fog? Vegyük komolyan énekeinket! Tekintsünk úgy rájuk, mint Istennek tett ígéretekre! Mint elkötelezettségünk pecsétjére. Éljük át a szöveget! Amikor pedig az éneklésnek vége, váltsuk valóra az énekelt szavakat ugyanazzal a lelkesedéssel, mint amilyennel énekeltünk. “A jókedvű adakozót szereti az Isten” (2 Korinthus 9,7), az őszintén éneklőt pedig megbecsüli.