Charlie Chaplin-nek van egy örökzöld némafilmje a fenti címmel. Kora technikáját és annak az emberi életre gyakorolt fonákságait figurázza ki benne. Gyakorta és óhatatlanul is ez a film jut eszembe, miközben korunk egyházi életét tanulmányozom.
A technikai fejlődés óriási lehetőségeket nyújt korunk társadalmának, – és még nagyobb kihívást. Hálásak vagyunk a fejlődésért, de ugyanakkor fenyegetve is érezzük magunkat. A kényelem, a gyorsaság, a hatékonyság nagyszerű dolog. A családi értékek, az erkölcs, a közbiztonság romlása már nem az.
Az Egyház is sokat nyert a modern időktől, – és talán még többet veszített. A technika megnyitotta az eddig elszigetelt népeket az evangélium számára, de megrontotta azokat a népeket, akik az evangéliumot oda akarnák vinni.
A társadalmi változások folyamatosak, és nem vesszük észre őket amikor történnek. Csak hosszabb időre visszatekintve lehet megállapítani a változások történtét. Ezeket a változásokat hangsúlyeltolódásnak nevezném, és a következőképpen foglalom össze:
Az első és talán legfontosabb változás a szavaktól való elfordulás a képek, különösen a mozgóképek felé. Elsőrenden a TV-n keresztül érzékelhetjük ezt, de jelen van minden más vizuális médiában. Tragikus az olvasásra gyakorolt hatása; egyre szélesebb az „új analfabéták rétege”. Ezek azok, akik el tudják ugyan olvasni a leírt szavakat, de nem tudják feltétlenül megérteni, mit is jelentenek azok. A komolyabb gondolkodás nemcsak fárasztó számukra, hanem egyenesen kihívást, problémát jelent.
Következésképpen az írott Ige csendben kiszorult az egyéni és gyülekezeti életben elfoglalt központi helyéről. Vannak gyülekezetek, ahol istentiszteletet, sőt evangélizációt is tartanak – Biblia nélkül.
A másik változás – mintegy logikus következményeként az előzőnek – a precíz gondolkodás és a szabatos szóhasználat leértékelődése. Mivel a kép a fontos, nem a szó, immár több nemzedék nőtt fel, akik gyanakvóan tekintenek mindenre, ami definíció, szabatos meghatározása egy adott fogalomnak. Olyan világban élünk, amelyben a bizonytalanság, a meghatározatlanság, a ködösség (néha ködösítés?) – gyakran „széles látókörűségnek” álcázva – dívik.
Ennek eredménye a mindent és mindenkit befogadó szemlélet – már amíg a szemlélőnek úgy tetszik. Általánossá válnak az ilyen kijelentések:
– „Minden vallás egyforma.” –
– „Minden vallás ugyanahhoz az Istenhez vezet.” –
– „Végső soron nem az számít, hogy mit hiszünk, hanem az, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk.” –
Valóban? Ez nem egyéb, mint egyenlőség tétel az ember alkotta bálványok és a teremtő egy örök Úr Isten között. Pedig ezt még az ókori babiloniak, egyiptomiak sem tették így… Sajnos ez kikerülhetetlen következménye a bibliai hitelvek, hittételek, a teológia, a didaktikus igemagyarázat kikerülésének.
Valószínűleg ebből következik az, amit a Jelbeszéd című dal így fogalmaz meg:
„Jelbeszéd az életünk, de túl sok ember van
Ki többre nem, csak jelszavakra gondol…”
Szomorú még csak belegondolni is, de a jelszavak harsogása gyülekezeteinkben is fellelhető.
– „Jöjj Jézushoz, és minden bajod megoldódik!” –
– „Isten elfogad téged úgy, ahogy vagy!” –
A bűn, a bűnbánat, a megtérés fogalma elködösödött, leértékelődött. A fentiek bizonyítása meglehetősen egyszerű. Bárki megkérdezhet két-három embert istentiszteletről kifelé menet, hogy miért hívők, mit jelent számukra keresztyénnek lenni, biztosak-e, és ha igen, miért, az üdvösségükben. Persze csak akkor merjünk kérdezni, ha vállaljuk a következményeket. A furcsa pillantásokat, a kényszeres mosolyt, a távolságtartást. A mindenkit befogadó és elfogadó szemlélet nagyon hamar véget ér az ilyen kérdések hatására.
Arról nem is szólva, hogy a kegyes szóhasználatot a nem hívő emberek egyre kevésbé értik, és következésképpen – elfordulnak, amikor hallják.
A következő változás, amely az előbbivel összefügg, az eltolódás a tényektől a benyomások felé. A kíváncsiság kielégítése az – gondolkodás vagy részletekbe való bocsátkozás nélkül –, amire az emberek vágynak. Így fejlődik ki az előítélet, de ez nem is fontos. Az a fő, hogy legyen fogalmam a “témáról”. Ebből nőtt ki az a felfogás, amely mindent a szórakoztatás szemszögéből néz. Még a hírekben is fontosabb, hogy szórakoztató legyen, mint tényszerű. Az érzések külön ága a borzongás, amelyre a horrorfilmek ipara épült, de a híradók nagyobb része is ilyesmivel van tele. Az istentiszteleteknek is érdekesnek, szórakoztatónak kell lenniük, különben a gyülekezeti tagok “nem érzik jól magukat”. Mintha elfelejtettük volna, hogy nem mindennek kell az életben “szórakoztatónak” lennie.
Egy újabb eltolódás a reklámok révén szűrődik be. Megszoktuk a gondolatát, hogy mindenből a “legjobb” jár nekünk. Megérdemeljük a kényelmet. Az eltolódás a még keresztyének gondolkodásában is észrevehető. A hangsúly eltolódott az önmegtagadásról a meg- és kielégültségre. Annak ellenére hogy Jézus szavai és példája szerint elsődlegesen Isten felé, utána a másik ember felé van kötelezettségem. A megelégedettség nem annak keresése, hanem önmegtagadás és mások szolgálata révén nyerhető el.
Az önmagunkra való koncentrálás hozta a következő változást. Ez az eltolódás az igazságtól az érzésekre. Döntéseink alapja nem az, hogy valami jó-e vagy rossz, hanem az, hogy megfelel-e számomra. Az angol “I feel comfortable with it” jellegzetes példája ennek. A hangsúly eltolódott az objektivitásról a szubjektivitásra, az adott normákról a személyes érzésekre. De vajon elvárható-e a visszamaradt lelkiismerettől magas szintű normák betartása, egyáltalán normák felállítása? Két – egymással egyetértő – ilyen kifejletlen lelkiismeret csak súlyosbítja a helyzetet. A társadalmi konszenzus azonban az, hogy a szexuális magatartás két személy között megkérdőjelezhetetlen, feltéve ha a résztvevők kölcsönösen megegyeztek.
Amikor az igazságról az érzésekre kerül a hangsúly, akkor megkezdődik a szóhasználat változása. Ami eddig jóváhagyást jelentett, az ezentúl mást jelent, vagy ahogy a próféták mondták, az emberek a jót gonosznak és a gonoszt jónak, a világosságot sötétségnek, a sötétséget világosságnak hívják. Például a normális családi körülményekben születő gyermekek nem hívjuk “szerelem-gyereknek” a házasságtörésből származót azonban igen. Nem azt nevezzük “érettnek”, aki felemeli szavát a pornográfia, az erőszak elburjánzása ellen, hanem azt, aki pornó- és horror-filmeket néz.
A “technikai robbanás” eredményeként megnőtt a “specializálódás”. Nincs idő mindent kitanulni, és ma már nemcsak a tanárok vagy orvosok szakosodnak, hanem az autó- és villanyszerelők is. Akik egy-egy részterületre szakosodnak, azokat szakértőnek nevezzük. Noha munkájuk legnagyobb részét a mindennapi emberektől elszakítva végzik, javaslataik mindig nyitott fülekre találnak. Mindenki “tudományosan bizonyított tényekre”, “professzionális” tanácsra vágyik. A pszichológus korunk modern “mágusa”. Véleménye megfellebbezhetetlen, tanácsa tévedhetetlen.
Aki azt gondolja, hogy az Egyház kivétel ez alól, az téved. Keresztyének tömegeinek eszébe sem jut, hogy az Igében keressen választ a gyermeknevelés, a családi élet, a lelki élet területein felmerülő kérdésekre. Ahelyett, hogy felöltenénk a Lélek teljes fegyverzetét, mohón olvassuk a legújabb szakkönyveket. Elítéljük, hogy az iskolákban a szeretkezés technikáját tanítják erkölcs helyett, de magunk is “technikákat”, módszereket tanulunk igei alapelvek helyett, és vakon elfogadunk olyan tanácsokat, amelyek az Igével ellentétesek.
A “profik” módszereitől való elbűvöltség az evangélizáció ellanyhulásához vezet. A tanítvánnyá tétel nélkülözhetetlen, mégis szégyenletesen elfelejtett parancsa Istennek. Normális körülmények között senki sem jut hitre egy élő hitű keresztyénnel való kapcsolatba kerülés nélkül. A legtöbb keresztyén azonban óvakodik a személyes kapcsolattól, mert az kényelmetlen és áldozatokkal jár. Nem fér össze azzal a hitélettel, amely leredukálódott a vasárnapi istentiszteleten való részvételre. Minden, ami ezen túl van, fárasztó, nem praktikus. A személyes bizonyságtétel helyét átvette az újsághirdetés, és a “biztos” eredményt ígérő tömegevangélizációk. A modernségünk pusztítja az önfeláldozást; pedig Isten embere működésképtelen nélküle.
Ez az önző gondolkodás természetes táptalaja az anyagiasságnak. Észre sem vesszük, hogy milyen természetesen költjük a pénzünket, és ami megmarad, abból jut csak a perselybe. Pedig Isten mindig javaink legjavát kéri – amint Ő is mindig a legjobbat adja –, nem a maradékot. Még belegondolni is rossz, mi lenne velünk, ha Isten hozzánk hasonlóan viselkedne. Sok tekintetben nem a tévtanítások okozzák a legsúlyosabb problémát az Egyházban, hanem a bálványimádás. Noha Jézus azt mondta, hogy nem lehet két úrnak szolgálni – Istennek és mammonnak –, a modern világ azt mondja, hogy lehet – és keresztyének tömegei dőlnek be az ámításnak.
A modern világ nehézzé teszi a tanítványságot. Végtelenül radikálisnak kell lennie annak, aki valóban úrnak tekinti Jézus Krisztust az életében. De a radikalizmus az egyik legnépszerűtlenebb gondolat a ma Egyházában. Pedig ha nem tesz határozott lépéseket a ma keresztyénsége, előbb-utóbb eltűnik a süllyesztőben.
A mai világ nagyobb hangsúlyt fektet a hogyanra ahelyett, hogy felmérné, vajon egyáltalán kell-e tenni az, amit tenni akarok. Ezért Istent is olyannak látják, akinek az a feladata, hogy elrontott életüket “kijavítsa”, adjon rá garanciát, és ha nem megfelelő a munka, akkor jön a reklamáció. Isten azonban nem ilyen. Õ mindenható. Senkinek sem tartozik számadással, nincs lekötelezve senkinek, nem függ senkitől. Isten sosem ad aláírt, de kitöltetlen csekket. A benne bízóknak azonban állandóan bizonyítja, mennyire számíthatnak Rá. Nem mindig az elképzeléseink szerint, de mindig tökéletesen megadja azt, amire szükségünk van. Azonban követel is. Parancsai vannak, nemcsak ígéretei. Szeretete nem “feltétel nélküli”, ahogyan azt a keresztyén pszichológia tanítja, hanem mindenhatóságán változhatatlan, örökkévaló tökéletességén alapszik. Õ az maradt, akinek az égő csipkebokorban bemutatkozott: Ő a VAGYOK, AKI VAGYOK. Ő az ÚRISTEN, aki feltétlen engedelmességet önmegtagadást, önfeláldozást és lelki, erkölcsi tisztaságot követel.
Ez nem az az istenkép, amelyet a ma embere kíván. Számunkra fontosabb az önbecsülés, mint az önmegtagadás, és a kielégülés kívánatosabb az önfegyelemnél. A függetlenedni akaró ember számára elfogadhatatlanok Isten követelései. Népszerűtlen az az igehirdető, aki ilyesmiről ejt szót. A vásárlói mentalítás azt tanítja velünk, hogy keressük mindig a legelőnyösebb ajánlatot kínáló üzletet. Így aztán kezdünk a gyülekezetbe “járni” ahelyett, hogy részévé lennénk. Egyfajta keresztyén klubként kezeljük a közösséget, ahol befizetjük a tagsági díjat az adakozás formájában, és elvárjuk cserébe a klub szolgáltatásait, lehetőleg szórakoztató, izgalmas formában. s ha véletlenül olyat találnak mondani nekünk, ami nem tetszik, – már megyünk is egy házzal odébb, mondván hogy az Úrral való kapcsolat, az üdvösség “magánügy”.
A specializálódás miatt az emberek egyre kevésbé látják fontosnak a gyülekezeti életet. Egyre kevesebb a gyülekezeti bibliaóra – az érdektelenség miatt –, de szaporodnak a vallásos, felekezetközi szervezetek; némelyik éppen az Ige tanítására szakosodva. Pedig Isten Igéje csak a gyülekezetet nevezi Krisztus testének, és azon belül fogadja el a tanítvánnyá tételt is. Ez azonban valahogy elsikkadt a keresztyén köztudatban.
A modernség úgy átformált sok templomba járó “keresztyént”, hogy az általunk gyakorolt életforma és értékrendszer immár alig különbözik az istentagadók gyakorlatától. Következésképpen felelősség hárul minden magát keresztyénnek nevező emberre – ha, és amiért nem vagyunk azok, akiknek nevezzük magunkat.
Jézus nemcsak követelte az önmegtagadást, hanem be is mutatta, mint jelent az a gyakorlatban. Megmutatta, hogy királyságának értékrendszere különbözik e világétól. Az élet útja a halál; a felfelé vezető út lefelé indul; a felmagasztaláshoz megalázkodáson át visz az út; a meggazdagodáshoz áldozatvállalás szükségeltetik. Jézus nem keresett kielégülést. Ő az Atyának való engedelmességet tartotta a legfontosabbnak, mindegy mi az ára. Végül is az életébe került, de ez az áldozat hozott kielégítést Istennek – a mi bűneinkért. Ez pedig mindennél többet jelentett Neki – és mindent jelent nekünk.
Miközben hálát adunk Jézus Krisztusnak értünk hozott áldozatáért, gondolkodjunk el a fentieken. Ha igazán tanítványai akarunk lenni Krisztusnak, akkor az Ő útját kövessük, ne a tévtanítókét. Ne késlekedjünk életünk roncsait Krisztushoz hozni. Ő arra “szakosodott”’ hogy az ilyen roncsokat helyre hozzon.
A kegyelem percei peregnek lefelé.