Ez a cikk eredetileg Ausztráliában, a Kegyelem Percei folyóirat 1995 novemberi számában jelent meg.
Az evangélizációnak különféle formáit ismerjük. Egyesek rendkívül hatékonynak látszanak, de a felszín alatt sok kívánnivalót hagynak.
Vegyük például a “Fejvadász” megközelítést, vagy más néven a “Kézfelemelős” módszert: “Minél többen térnek meg, annál jobb”. Ez a megközelítés döntés-központú, és kevés (néha semmi!) hangsúly esik a tanítvánnyá nevelésre. A pillanatnyi eredmény a fontos, nincs átgondolt utógondozás. Így aztán az “újonnan születettek” legnagyobb része csecsemőhalált hal.
A “Tudományos” megközelítés így kezdi: “Hát akkor beszélgessünk egy kicsit a vallásról, hiszen minden ember vallásos valamilyen mértékben!” Ez a módszer logika-központú, és az értelmiségiek körében a legnépszerűbb. Adott esetben hasznos is lehet, mert sok információt tartalmaz, de van egy hátulütője – nem vezet senkit megtérésre. Az elegáns érvelés fontosabb, mint az igazság hirdetése a bűnről, mennyről, pokolról. Párbeszéd – igen, döntés – nem.
Talán a “Szótlan Tanú” megközelítés a legelterjedtebb: “Csak egy néma bizonyságtevője vagyok az Úrnak.” Egy biztos: senki sem sértődik meg ezen a módszeren. Az ilyen “titkos ügynök” keresztyének bedőlnek a Sátán egyik legügyesebb hazugságának: “Az életeddel tegyél bizonyságot! Akit érdekel, úgyis fog érdeklődni Krisztus után.” A valóságban azonban ez nagyon ritkán fordul elő. “A hit” – emlékezzünk! – “hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.”
Amire leginkább szükségünk van, az a “Járatlan Út”, vagy “Filep Megközelítés”. A Cselekedetek 8,26-40 alapján láthatjuk ennek a módszernek hét alapelvét.
Filepet teljesen lekötötte a Samáriában végzett evangélizációs munka, amikor Isten arra utasította, hogy menjen “a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen”. Filep szó nélkül “felkelt és elindult”, tehát kész volt a szolgálatra.
Az úton találkozik az etióp főemberrel, aki Ézsaiás könyvét olvassa, és a Szentlélek indítására megszólítja az utazót. Tehát meglátja, hogy Isten lehetőséget teremtett a szolgálatra, mert Filepet a Szentlélek vezeti.
A helyzet felismerése azonnali cselekvéssel párosult. Az Istennel való együttműködésben az engedelmesség alapvető. Ettől a három feltételtől függ, hogy egyáltalán teszünk-e bizonyságot, és az Krisztusról szól-e, vagy valami másról.
Amint az etióp főember hangosan olvas, Filep rákérdez: – “Érted is, amit olvasol?” – Filep nem kezdi bizonyságtételét ravasz, rávezető kérdésekkel, és nem is kezdi kérés nélkül. A megfelelő kezdés felkelti a hallgatók figyelmét, és amikor érdeklődik valaki, az már fél eredmény. Mintegy zárójelben megjegyezve, ez a “hallás utáni” érdeklődés minőségileg más, mint az “élet utáni” érdeklődés.
A főember meghívja Filepet, hogy legyen segítségére az olvasottak megértésében. Filep viselkedése nagyfokú tapintatosságról tanúskodik. Noha már majdnem célhoz ért, továbbra is türelmes, udvarias és érzékeny arra, hogy mikor kezdjen az üdvösségről beszélni.
Amikor azonban elérkezik a megfelelő pillanat, “száját megnyitván” a lényeget mondja. Nincs udvarias, de üres fecsegés, nincs mellébeszélés. Nem “úgy általában” beszél a vallásról, hanem hirdeti az üdvösség egyedüli útját.
A záró igeversekben látjuk minden evangélizáció egyik legfontosabb összetevőjét. Filep munkája nem fejeződik be utógondozás nélkül. Az újonnan hitre jutott keresztyén “örvendezve haladt tovább az útján”, és biztosak lehetünk abban, hogy hitét nem tartotta titokban.
Az etióp főember hitre jutott Filep bizonyságtétele nyomán. Az eredmény magáért beszél. Sajnos azonban ez az út még ma is sokszor járatlan, pedig járható. Ha azonban elindulunk ezen az úton, akkor biztosak lehetünk abban, hogy beszélgető partnereink is örvendezve fognak tovább haladni az örökkévalóság útján.