Rendet raktam a tárcámban. Kellett a hely egy új igazolványnak. Összeszámoltam, több mint 15 különféle kártya volt benne. Hitelkártyák, jogosítvány, kedvezményes kártyák, diákigazolványok, klubtagsági igazolványok. Némelyikre nem is emlékeztem mikor kaptam, és a “klubtagság” nem is jelentett semmit nekem.
Az utóbbi 70-80 évben az egyházi tagság jelentősége is fokozatos értékcsökkenésen ment keresztül. Magyarországon a kommunizmus háttérbe szorulása után divat lett templomba járni, és a padok megteltek “hősökkel” is, akiket az “üldöztetés megakadályozott” abban, hogy hitüket nyilvánosan is megvallják. Vannak, akik úgy tekintenek a keresztyénségre, mint egy különleges klubtagságra, és az egyházon belül is sokan téves elképzeléseket alkotnak a hívő életről.
Gyakran úgy tekintünk a keresztyénségre, mint mennyei garanciára; menedékre a pokoltól. Ezen túl úgy érezzük, jogunk van élvezni az életet. Tudjuk, ott vannak azok a súlyos igeversek a tanítványságról, kereszthordozásról, önmegtagadásról, de nehezen tudjuk összeegyeztetni azokat a keresztyénségről alkotott elképzeléseinkkel. Egyre általánosabbá válik az a nézet, amely szerint lehet valaki keresztyén (Krisztus követője) anélkül, hogy tanítványa lenne Krisztusnak. A másik oldala ennek az, hogy a gyülekezetbe járás, a gyülekezeti tagság egyenlő a tanítványsággal. A Biblia nem enged meg ilyen nézetet. Jézus szavai kristálytiszták. Nincs lehetőség a félreértésre, ha szó szerint vesszük őket.
A tanítványság keskeny útja az egyén újjászületésével kezdődik. A tanítványi élet természetfölötti élet. Magunktól nincs erőnk ezt az életet megélni. Isteni erőre van szükségünk. Csak az újjászületett ember kapja ezt az erőt, és tud úgy élni, ahogy Jézus tanította.
Az igazi keresztyénség totális elkötelezettség az Úr Jézus Krisztus mellett. Az Üdvözítő nem olyanokat keres, akik csak a szabad idejüket – a szabad hétvégéiket, vagy a nyugdíjas éveiket – hajlandóak vele tölteni. A Mester olyanokat keres, akiknek az életében teljes fennhatóságot, elsőbbséget kap.
Az Ige határozott vonalat húz a kezdő és a haladó szintű keresztyén élet között. A következőkben ennek a két szintnek a jellemzőit igyekeztünk megállapítani, és nagyító alá vettük, hogyan lehet a kezdő szintről a haladóra eljutni. Az Ige engem is szembesített saját keresztyénségem fogyatékosságaival. Az alábbi gondolatok szerény próbálkozások felhívni figyelmünket a krisztusi hívás komolyságára.
A lelki kiskorúság jellemzői:
Megállás a növekedésben
A lelki növekedés elmaradása jó esetben lelki törpéket, többnyire azonban lelki csecsemőhalált eredményez. Ahogy a csecsemőt káros lenne kenyérrel, hússal etetni, ugyanúgy a felnőtt ember sem élhet csak anyatejen. Mind a tejet, mind a kemény eledelt Isten adja, – a lelki élet különböző szintjein. A kiskorú keresztyén Isten Igéjének csak a tejét tudja megemészteni. A Zsidók 5:13-14 szerint ennek oka az emésztési rendszer.
“Aki ugyanis tejen él, az járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”
“Én tehát testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert ezt nem bírtátok volna el…” (1 Korinthus 3:1-2)
Az anyatej az az előre megemésztett táplálék, amelyet a gyermek másodkézből, édesanyja szervezetén keresztül kap. Amikor eljön az elválasztás ideje, a gyermeket hozzászoktatjuk a keményebb eledelhez – zöldséghez, krumplipüréhez, tésztához, húshoz. A lelki csecsemő “elválasztása” még nem, vagy sosem történt meg. Az Ige alapvető tanításait ismeri, de napi lelki eledelét áhítatos könyvekből nyeri. Lelki eledele mások igetanulmányozásán, és az abból eredő gondolatokon nyugszik. Még nem tanulta meg, hogy az imádságos igetanulmányozás útján közvetlenül az Igéből nyerjen erőt. A rendszeres, komoly igetanulmányozás fárasztja, untatja, szüksége van “ízesítésre”, hígításra.
A megtévesztő az, hogy az ilyen ember ismeri a vallásos kifejezéseket. Ha kérdezik, akkor a megfelelő választ adja. Ha azonban megkérdezik mit hisz; miért hiszi amit hisz; mit jelentenek az általa használt kifejezések, akkor képtelen érdemben válaszolni. Ennek következménye legtöbbször az, hogy nem képes tovább fejlődni, és csak egy másodlagos keresztyén tapasztalatban lesz része. Nem tud a saját lábán megállni a hitéletben, mert hiányzik az első kézből nyert ismeret Istenről, amelyet csak a komoly, áldozatos igetanulmányozás útján lehet elnyerni.
Ha azonban megvan a kellő mértékű motiváció és az akarat, akkor az újszülött keresztyén rövid idő alatt is óriásit fejlődhet. Egy-két hónapja megtért hívők is lehetnek érettebbek, mint azok, akiknek lelki kiskorúsága szükségtelenül hosszúra nyújtott. Isten Igéje teszi ezt lehetővé.
“…ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézsaiás 55;11)
Érzelmi ingadozások
Ez mind a lelki újszülöttre, mind a kiskorú keresztyénre jellemző. Pál szerint az ilyen emberek “…kiskorúak, olyanok, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától…” (Efézus 4:14). Nincs olyan stabil meggyőződésük, amelyért készek a halált is vállalni. Addig keresztyének, amíg az nem kerül sokba. Ezért (is) hiányoznak óvónők és tanítók a vasárnapi iskolai tanítók sorából; könyvelők a gazdasági bizottságból, Ybl-díjas építészek a felújítási bizottságból. Készek szolgálni Krisztust, amíg az kényelmes. A mosoly az arcon kell, a verejték a homlokon nem.
Az ilyen embert a saját érzései irányítják, nem az Ige elvei. Amikor döntenie kell, nem azt kérdezi: “Istennek tetsző-e ez?” hanem azt: “Jó ez nekem?”. Végső soron a feltett kérdés ez: “Mi hasznom van belőle?” Az érzési diktálják a döntéseit, tehát azoknak a szolgálatában él. Ennek logikus következménye az érzelmi stabilitás hiánya, hiszen döntései relatívek. Mindig az adott helyzettől függnek. Hamis világban él, mert nem érzéseink döntik el, hogy mik vagyunk, hanem akaratunk, és az azon alapuló választások.
Érzékenység, pártoskodás
A legtöbb csecsemő érzékeny. Zajra, fényre, hidegre egyaránt. A lelkileg kiskorú ember is érzékeny, és könnyen megsértődik. Minden ok lehet a sértődésre, ami nem tetszik neki, és vélt igazából nem enged, tehát mindig kész a veszekedésre.
“Amikor pedig irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” (1 Korinthus 3:3)
A korinthusiak készek voltak a viszályra, és pártoskodásra. Klikkeket formáltak vezetőik körül, és “lobbiztak” érdekükben ahelyett, hogy Krisztusban lettek volna egyek.
“Ha az egyik ezt mondja: ‘Én Pálé vagyok’, a másik pedig azt: ‘én Apollósé’, nem emberi módon beszéltek-e?” (1 Korinthus 3:4)
Legyen bármilyen magas pozíciója az üzleti életben; legyen bár akadémiai doktorátusa; lelki kiskorúságról tesz tanúságot az, aki egyházi politizálásba; hatalmi harcokba bonyolódik. Az ilyen kész késhegyre menő harcot vívni apró-cseprő liturgiai, ügymeneti döntésekben, miközben súlyos lelki gondok maradnak figyelmen kívül, megoldatlanul. Ugyancsak lelki éretlenségre utal, amikor lelkipásztorok, elöljárók a világi politika színpadára lépnek.
A hívők, a gyülekezetek megosztása, polarizálása állandó stratégiája a Sátánnak, és legtöbbször lelkileg kiskorú keresztyéneket használ eszközül. A lelkileg éretlen keresztyén a problémát okozza, az érett hívő megoldja azokat.
“Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Máté 5:9)
Világi gondolkodásmód
“…nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” (1 Korinthus 3:3) – kérdezi Pál a korinthusiakat mert viselkedésük semmiben sem különbözött a hitetlenekétől. Az erkölcsi szabadosság, a pereskedések, az elválások mind a világhoz tartoznak, nem a keresztyén emberhez. Az a keresztyén, aki mégis így él, felismerhetetlen. Nincs a viselkedésében semmi, ami megkülönböztetné a hitetlenektől. Ugyanazon erkölcsi normákhoz alkalmazkodik, ugyanazon vágyak motiválják, mint a körülötte élőket. Nincs az életvitelében semmi, ami Krisztus tanítványaira jellemző. Krisztus jegyese, és flörtöl a világgal. Krisztus jegyese, és elégedetlen Krisztussal.
Érzéketlenség a bűnnel szemben
A jó és rossz közötti különbségtétel képességének hiánya ugyancsak a lelki kiskorúság jellemzője. A kiskorú hívő azt kérdezi: “Mi rossz van ebben?” Az érett hívő: “Mi jó van ebben?” A világi gondolkodású ember általában nem lát veszélyt a határesetekben, és többnyire vágyai szerint cselekszik, nem az elvei szerint. Ha a kívánt dolog nem tiltott egyértelműen az Igében, akkor többnyire megengedi magának. Így aztán megkérdőjelezhető tettek jellemzik. A másik következmény pedig az, hogy áldozatául esik a mai társadalmat jellemző mindent megengedő “rugalmasságnak”.
Énközpontúság, Önzés
Nagyon furcsán jönne ki, ha a ma divatos tanításokat önmagunk szeretéséről Jézus Krisztus önmegtagadásról szóló tanításai mellé tennénk. Pedig jobban kiemelné ez előbbi mögött levő lelki infantilizmust. Az érett hívő elfeledkezik önmagáról, és másokért él. Feláldozza önmagát – saját maga bálványozását –, és olyan áldások árasztják el, amelyeket igazán fel sem tudunk mérni. Az önző, kiskorú hívő megfosztja magát ezektől az áldásoktól.
A családi élet harmóniáját megbontó problémák között élen jár az önzés, amely egyik vagy másik – vagy mindkét – fél éretlenségéből fakad. Ahol valamelyik fél éretlen, ott a szeretete fizikai, önmagára irányuló, mert sem érzelmileg, sem lelkileg nem nőtt még fel. A szeretet igénylése, követelése kiskorúságot jelent. Az érett szeretet áldozatos, önmegtagadó.
Ez érvényes a lelki életre is. Önzés úgy elmenni a templomba, hogy én csak kapni akarok. Igét, erőt a hétköznapokhoz. Az érett hívő megkérdezi Urát, hogy milyen feladatot kell ma a gyülekezetben elvégeznie. Kinek címezte a reábízott áldásokat Istene? A kiskorú hívő elvárja a figyelmet, a dicséretet (“Jaj, de jól nézel ki!”), s ha nem kapja meg, még bemenni sem hajlandó az imaházba. Az érett hívő igyekszik úgy áldásul lenni, hogy őt ne is vegyék észre, egyedül Istené legyen csak a dicsőség.
Romboló kritizálás
A kritikának megvan a helye a hívő ember életében. Az azonban nem irányulhat a másik ember szívbeli állapotának értékelésére, hiszen a szívünket csak Isten ismeri (Jeremiás 17:10), és mindenki saját magáért ad számot. Mivel azonban “gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Máté 7:16); a gyümölcstermés hiánya, a tévtanítások jelenléte, tehát tetteink igenis lehetnek kritika tárgyai. A kritika azonban párosuljon figyelmeztetéssel, hogy a hibákat ki lehessen javítani, és a kritika mellé illendő odatennünk az Ige tanítását és a megoldási javaslatunkat is.
A romboló kritizálás nemcsak a lelki kiskorúságnak, hanem a hitetlenségnek is jellemzője. Többnyire nagyképűséggel párosul, amikor a kritizáló a többiek fölé emeli magát, és ebből a felsőbbrendűségből “osztja ki” a többieket. Pedig az ilyen, kritikára mindig kész személy általában a saját hibáit igyekszik takarni a mások vélt vagy valós hibáinak kritizálásával. Ez a fajta kritika a saját bűnös életünknek a mellékterméke. Ide tartozik a pletykálkodás is, mint a romboló kritizálás egyik mellékfaja.
A Tanítványság függvénye
A lelki kiskorúságtól a lelki nagykorúságig vezető folyamatot tanítványságnak nevezzük. Ez sem nem új keletű, sem nem kizárólag keresztyén fogalom. Az ókortól napjainkig számtalan példát találhatunk.
Arisztotelész tanítványa volt Platónnak. Kettőjük szoros kapcsolata révén elmerült Platón gondolataiban, érzéseiben, reakcióiban és meggyőződésében. Ezeket a gondolatokat tovább fejlesztette, továbbadta, és így terjedt el a platóni filozófia. A tanítványi folyamat folytatódott.
A tanítványság tehát általánosságban tanulót jelent. Diákot, aki megtanulta mindazt, amit tanítója tanított neki. Az összegyűjtött információt ha kérdezték, vissza tudta ismételni. A legtöbb iskolában a követelmények nem terjednek tovább ennél. A bibliai értelemben vett tanítványság azonban több ennél. Nem az számít, hogy mennyi ismerettel rendelkezik a tanítvány, hanem az, hogy ezt az ismeretet hogyan tudja alkalmazni.
Attól még nem számít valaki jó sebésznek, ha hibátlanul fel tudja sorolni a test minden kis szövetét. Még attól sem, ha el tudja mondani egy műtét lefolyását – hol vág be szikével; hogyan zárja el az ereket; milyen sorrendben tárja fel a szöveteket; miként varrja be a sebet, stb. A kezdő medikusnak tapasztalatra van szüksége. Tapasztalt orvosra, tanácsadóra, aki a gyakorlatban is elmélyíti a tudását, hogy képes legyen alkalmazni az elméletet. Ugyanígy, ha a tanítványság mechanizmusa nem terjed az információtól az alkalmazásig, az egész folyamat hibás.
Felmerül a kérdés, miért nem jut el minden keresztyén az érettségre egy adott időszak alatt? Miért nem egységes a tanítványság folyamata? Miért fejlődnek az egy időpontban megtért hívők különböző módon? A válasz ezekre a kérdésekre egyszerű, a fizika törvényét kölcsön véve: s = v x t. (A megtett út = sebesség szorozva az idővel.)
Ha az egyik ember sétál, a másik meg fut, nem számít, hogy az első előbb hagyta el a rajtvonalat. A második gyorsabban teljesíti a távot. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy míg egyesek még mindig a hitélet gyerekcipőiben járnak – 10-20 év óta –, mások néhány hónap elteltével már tanítói lehetnek a többieknek.
A fenti definíció természetesen egyszerűsítése a valóságnak. A megtett távolságot nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is kell nézni. A lelki élet mélységében is növekszik a tanítvány. A magvető példázatában (Máté 13) hívja fel erre figyelmünket Jézus. Sok hívő ember szívének csak a legfelső rétege “puha”, alatta azonban kőkemény, és ha az Ige nem töri össze ezt a keménységet, akkor annak – a példázat szerint – hitehagyás lesz a vége.
Isten nem kedvez senkinek: az s = v x t mindenkire és minden irányban érvényes. Ez a különbség a keresztyén élet megfutása vagy sétálása között.
Világosan példázza ezt az 1 Korinthus 3:1-3:
“Én tehát testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert ezt nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor pedig irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?”
Pál ezt a levelet jó öt évvel azután írta, hogy Korinthoszban megalakult a gyülekezet. A levélből tisztán kiérződik Pál elvárása: öt év alatt a csecsemő keresztyéneknek fel kellett volna nőniük. A viselkedésüknek változni kellett volna.
Az öt éve megtért hívőnek ki kell tűnnie a világból. A krisztusi viselkedés nem esetleges, hanem életforma. A gyerekesség végső soron a gyerekeknek való…
A Tanítványság lelőhelye
Köztudott, hogy a babák megszülethetnek minden külső (orvosi) beavatkozás és segítség nélkül, felnevelni azonban nem tudják magukat. Itt már szükségük van a külső segítségre. Gondozásra, etetésre, tanításra, nevelésre.
Az újszülött keresztyénnel ugyanez a helyzet. Újjászülethet emberi beavatkozás nélkül, de a növekedéshez segítségre szorul. A tanítvány a gyülekezet szerető légkörében fejlődik, ahol is számadással tartozik elöljáróinak.
Egy gyülekezet befolyásosságát, súlyát nem tagjainak vagyoni helyzete, még csak nem is a tagok létszáma határozza meg, hanem a tanítványok létszáma. Akad olyan több száz tagú nagy gyülekezet, ahol még öt tanítvány sincs a tagok között, és vannak kicsiny gyülekezetek, ahol minden tag egyben tanítvány is.
Hogy lehet megtalálni a tanítvány-tagokat? Keresni kell azokat, akik készek megfizetni a tandíjat. Akik komolyan veszik Krisztus parancsát, és hajlandóak a kényelmetlenséget is vállalni érte. Csak az ilyenek számítanak Krisztus országában, és ebből következik, hogy csak ott beszélhetünk újszövetségi gyülekezetről, ahol a tanítványság folyamata megtalálható.
Miért fontos ennyire a gyülekezet szerepe? Pál így fejti ki az 1 Timóteus 3:14-15-ben:
“Ezeket (az utasításokat) pedig abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád. Ha pedig késnék, ezekből tudd meg, hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja.”
A világ nem sokra tartja az igazságot. Ez meglehetősen nyilvánvaló. Az abszolút igazság helyébe a relatív igazság lépett, amelynek alapja ez: jó-e ez nekem? S ha a válasz: nem, akkor keresünk más igazságot.
Az abszolút igazság őrzését, tanítását Isten az egyházra bízta. A gyülekezet az a hely, ahol az igazságot, a teljes igazságot, és csak az igazságot lehet megtalálni. S ha a gyülekezet nem az Igazságot hirdeti, akkor jaj nekünk. Az igazság utáni égő vágy legyen az, ami szinte űz bennünket a gyülekezetbe vasárnaponként, ne valami más.
A gyülekezetnek, mint élő testnek is nagy a fontossága. Pál részletesen kibontja ezt az 1 Korinthus 12-ben. A Krisztus-test minden tagja dinamikus kapcsolatban van egymással. Ez egyben egymásra utaltságot is jelent, ami alatt nemcsak az értendő, hogy egymás nélkül nem tudnak működni, hanem az is, hogy ha egy tagot levágunk a testről, akkor az nemcsak funkcióját képtelen betölteni, hanem a növekedésben is megáll, sőt elhal.
A szervezetnek azonban nemcsak külső tevékenységei vannak, hanem belső funkciói is. Sejtjeink, idegszálaink, vérkeringésünk biztosítják az életfolyamatokat. Testünk nemcsak sejtjeit termeli újra, hanem védekező mechanizmussal is rendelkezik. Az antitestek biztosítják sejtjeink normális működését. Ha egy vírus megfertőzi testünket, vagy egy sejt nem a neki megszabott feladatot végzi, hanem rendellenes módon kezd működni, akkor hamarosan a környező sejtekre is hatással lesz. Terjed a fertőzés, a daganat – a betegség. Az antitestek azonban elpusztítják a kárt okozó sejteket, mielőtt azok elpusztítanák szervezetünket, és így meggátolják a fatális kifejletet. Erre nem kell senkinek figyelmet fordítania, ez automatikusan történik az egészséges testben.
Az egészséges gyülekezetben rendkívül hasonló a folyamat. Amikor engedetlen, fegyelmezetlen gyülekezeti tagok a szakadás, a diszharmónia, a tévtanítások fertőzéseit kezdik terjeszteni maguk körül, a megfelelő sejtek működésbe lépnek, hogy meggátolják a rombolást. Amikor testi-lelki szükségletek kerülnek felszínre a Krisztus-test tagjai azonnal reagálnak.
A hangsúly itt a többes számon van. A gyülekezet nem épülhet egy ember köré. A lelkipásztornak megvannak a maga pontosan meghatározott feladatai, és meg sem kísérelheti, hogy mindent ő végezzen el, mert nem is tudna mindent elvégezni. Ő csak egy tag a testben. A többi tag nem tétlenkedhet mondván: “Azért fizetjük, hogy…” Ezért van olyan nagy hangsúly a kis csoportokon az Újszövetségben. Ez a környezet biztosítja a kölcsönös támogatást, a bátorítást, a szeretetteljes számonkérést, a felügyeletet. Ezek hiányában ismét csak nem lehet szó tanítványságról, és így gyülekezetről sem.
Milyen környezetben éljük a tanítványságunkat? Egyáltalán tanítványok vagyunk-e? A fenti gondolatok igazából csak a felszínt kapargatták meg. Arra azonban csak jók, hogy elkezdjünk gondolkodni. Mérjük le az Ige mérlegén, hol állunk mind egyénileg, mind gyülekezeti szinten. S ha van javítani, igazítani való, ne halogassuk a változtatást “mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését…” (Róma 8:19).
A Tanítványság folyamata
A kétéves kisfiút nem büntetjük meg azért, mert evés közben összemaszatolta az arcát. – “Azért gyerek, hogy összemaszatolja magát!” – mondjuk mosolyogva. Ha ugyanezt azonban 20 évvel később teszi egy étteremben, már nem mosolygunk rajta. Aki 20 éves kora ellenére is csak a kétévesek szintjén mozog, azt szellemileg fogyatékosnak tartjuk. Nagykorúságának nemcsak korában, hanem magatartásában is meg kell nyilvánulnia. Elvárjuk, hogy viselkedése ugyanolyan felnőttes legyen, mint ahogy a teste felnőtt.
Legalább ennyi elvárható a fiatal keresztyénektől. A hívő élet kezdetén mindenki küszködik, bukdácsol. Az idő teltével azonban a tűzről pattant asszony egyre türelmesebb lesz. A durva férj megszelídül. Akiből hiányzott a szeretet, növekszik a gyengédségben. Röviden szólva, a lelki nagykorúság mércéje a Krisztushoz való hasonlóság. Jézus célja az, hogy a maga hasonlatosságára formáljon minket. A 2 Korinthus 3:18-ban ezt olvassuk:
“Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”
Aki gyermekeinkre néz, bennünket lát meg bennük. Jonatán az édesapját, Mónika az édesanyját formázza. Isten ugyanilyen hasonlatosságot keres bennünk. A Fiához való hasonlatosságot. Ránéz Jézusra, aztán ránk, vissza Krisztusra, és a hasonlóságnak ki kell tűnnie. A tanítványban legalábbis.
Természetesen minél inkább hasonlóvá válik a tanítvány Krisztushoz, annál kevésbé hasonlít a hitetlen világhoz. Elidegenedik tőle. A világ pedig képtelen lesz megérteni a hívő embert. Az 1 Korinthus 2:14-ben ezt mondja az Ige:
“A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megismerni.”
Ebből pedig következik, hogy ellenségesen fordul a hitetlen ember a tanítvány felé. Jézus világosan megmondta: “Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak…” (János 15:19-20).
Ma még talán csak ott tartunk, hogy a hitetlen világ értetlenül áll a mai tanítvány igén alapuló életvitele és döntései előtt, és fejét rázva mondja: – “Te nem vagy normális” –. Az állítás tulajdonképpen igaz, mert a nagykorú keresztyén nem a világi normák szerint él. Elkötelezte magát Krisztus normái mellett. A világnak ez abnormális, de a tanítvány ellenáll a világ nyomásának, és kitart Mestere mellett, akinek a képmására idomul. Nem lehetetlen azonban, hogy közeleg az az idő, amikor az üldözés kemény formát ölt, és a tanítványok újra vérükkel pecsételik meg hitüket.
“Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig…” (Zsidók 12:4). A tanítvány erre is kész. Ez egyben azt is felszínre fogja hozni, ki a névleges, és ki az igazi követője Krisztusnak.
Pál nem csinált titkot abból, hogy “a (Krisztus) szenvedéseiben való részesedést…” (Filippi 3:10) a tanítványi élet részének tekintette. Krisztus igaz követőit mindig is üldözte a világ, mert nem bírták elviselni a másságukat. A keresztyénüldözés formái változhatnak, de a tanítvány számol velük, mert komolyan veszi Krisztust.
Jézus mondta: “…és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Máté 10:22) A tanítvány tudja, hogy üdvössége nem egy múltbeli döntésen alapszik, hanem a jelenen, ezért minden élete minden pillanatában ragaszkodik ahhoz a kegyelemhez, amely megtartja őt, hit által.
A Tanítványság ismétlődik
Mikor válik a tanítvány nagykorúvá? Amikor már neki is vannak tanítványai. Ez nem azt jelenti, hogy a tanítvány most már tanító, hanem azt, hogy tanít IS. Pál nagyon tömören így fogalmazza ezt meg: “Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak.” (1 Korinthus 11:1) Nincs semmi rossz abban, ha követjük valakinek a példáját, feltéve hogy az illető Jézus Krisztus példáját követi. Tulajdonképpen így “működik” a tanítványság. Ha én nem adom tovább a hitet, akkor hogyan jut el az evangélium másokhoz?
Az egyik legnagyobb veszély, amely az egészséges, Krisztus-központú, tiszta Igét hirdető gyülekezeteket fenyegeti, az a kísértés, hogy elkényelmesedve “ráülnek” az igazságra. – “Nálunk tiszta ige hangzik!” – mondom. Na és? Ha a hallott Ige nem változtatja meg az életmódomat; ha nincs kihatással az otthonomra, a munkahelyemre, a környezetemre; ha nem indít másokhoz, akkor csak elpocsékolt idő volt, amit az igehallgatással töltöttem.
Túl könnyű elkényelmesedve ülni a padban, és addig hízni az Igén, amíg már a mozgás is nehezére esik az embernek. Az éltető Ige meg is béníthat minket, ha nem használjuk. Sok gyülekezet – éppen azok, ahol tiszta ige hangzik – hamar megtelhetnek “lelki parazitákkal”. Olyanokkal, akik “papraforgók”, “csemegézők”, “gyűjtögetők”. Csak szívják magukba a gyülekezet energiáját, de “lyukasak”: kifolyik belőlük anélkül, hogy használnák.
A tanítvány keresi a lehetőséget, hogy továbbadja a hallott isteni igazságot. A vasárnapi igehirdetésnek hétfő bizonyságtételévé kell válnia. S ha már itt tartunk, miért ne használnánk ki a vasárnap délutánt? Emlékezzünk arra, amit Pál mondott:
“És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.” (2 Timóteus 2:2)
Krisztus volt az első. Ő tanította Pált, Pál Timóteust. Timóteus megbízható embereket keresett, és így tovább, végtelen láncban. A lánc megszakítás nélkül folytatódott a mai napig. Az utolsó előtti láncszem az édesapám volt. Az utolsó én vagyok. A fiam értelme már nyiladozik… A lánc minden egyes tagja elkötelezte magát ugyanazon lelki fejlődési folyamat mellett; számadásra készen; szeretetteljes környezetben növekedve a lelki infantilizmusból a lelki nagykorúságra; ismételve a folyamatot elejétől a végéig másokkal, – a következő nemzedékkel. A kérdés az, vajon készek vagyunk-e továbbadni a váltóbotot a keresztyének következő korosztályának? Az egyház léte múlik ezen. Mi a válaszunk?
Mérhető-e a lelki nagykorúság?
“…És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak…” (Efézus 4:11-13)
A szent írók gyakran vonnak szoros párhuzamot a fizikai és lelki élet között. A gyermek fizikai fejlődése mérhető mérőszalaggal és mérleggel; szellemi fejlődése pedig különféle tesztekkel. Mérhető-e azonban a lelki érettség, a lelki nagykorúság? Pál szerint igen, és a mérce a fenti Ige alapján “a Krisztus teljessége”.
Ez kétségbeejtően magas és elérhetetlennek tűnő mérce. Emelhet-e azonban ennél alacsonyabb mércét egy tökéletes és szent Úristen? Dr. A.T. Robertson vet némi fényt erre a problémára a Máté 5:48-ban (“Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”) található “tökéletes” szót magyarázva:
“Itt látható az elénk állított cél, mennyei Atyánk abszolút mércéje. A szó első használata azonban relatív ételemben vett tökéletességre utal, mint amikor egy felnőttet hasonlítunk össze egy gyermekkel.” (New Zealand Herald, 1981. jún. 29.)
Az abszolút tökéletességet csak akkor érjük el, amikor Krisztust színről-színre látjuk, és hasonlatosak leszünk Őhozzá. “Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá…” (1 János 3:2).
Addig azonban elérhető a relatív tökéletesség, éspedig a nagykorúságra való folyamatos törekedés által. Pál világosan kifejezi ezt a kettősséget a Filippi 3:12-15-ben: “Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk...”
Miközben tehát törekszünk a nagykorúságra, folyamatosan mérhetjük magunkat a mércéhez. Ugyancsak Pál az, aki azonban a másokhoz való hasonlítgatást kizárja:
“Mert nem mérjük magunkat azokhoz számítani vagy hasonlítani, akik önmagukat ajánlják. De ezek nem veszik észre, hogy magukhoz mérik, és magukhoz hasonlítják önmagukat. Mi azonban nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet az Isten szabott ki nekünk mértékül…” (2 Korinthus 10:12-13)
Ez a “kiszabott mérték” pedig nem más, mint “a Krisztus teljessége”. Ehhez a mértékhez szabad hasonlítani magunkat, sőt kell is. De csak ehhez!
A lelki nagykorúság
A lelki nagykorúság mércéje tehát “a Krisztus teljessége”. Azoknak a jellemvonásoknak az összessége, amelyek Krisztusra jellemzőek, és amelyek egyre nagyobb mértékben válnak láthatóvá a lelkileg növekvő ember életében.
A lelki növekedés elsődleges mértéke az Isten személyes és tapasztalati megismerésében való gyarapodás, – párosulva a még jobb megismerés utáni vággyal. Mózes – az Isten embere – ezt kérte Istentől:
“Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat…” (2 Mózes 33:13).
Noha Mózesnek élő, személyes kapcsolata volt Istennel, mégis ez volt a kérése. Tudta, hogy “…a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézsaiás 55:8-9)
Mózesnek ez a tanulásra való készsége Isten tanításra való készségével találkozott: “Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél…” (2 Mózes 33:17). Ez pedig bátorítás lehet a számunkra, hogy hasonló kéréssel álljunk az Úr elé.
Isten útjainak – világot és emberiséget irányító elveinek – megértése természetszerűen hozza magával a következő kérést: “Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet!” (2 Mózes 33:18) Ezt a kérését is teljesítette az Úr, mivel minden Isten mélyebb megismerésére irányuló kérés az Ő tetszésével találkozik. “Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jakab 4:8)
Pálnak hasonló vágya volt: “…hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést…” (Filippi 3:10). Amire Pál vágyott, az nem csupán intellektuális igény volt. Az érett hívő egész lényét átformáló mély kapcsolatra vágyik Urával. Az ilyen ismeret nem elméleti, hanem gyakorlati, és mivel az azonosulás teljes mértékű, így teljes mértékű elkötelezettséget is jelent.
Az érett hívőre jellemző az is, hogy életének elsődleges célkitűzése Isten dicsőítése. Az Úri Imádság első kéréséhez –”Szenteltessék meg a te neved…” – a nagykorú hívő logikusan hozzáérti: bármi áron. Minden döntésének ez az alapja. Jézus főpapi imáját is ez a gondolat hatja át: “Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem…” (János 17:4). A tanítvány nem nagyobb a mesterénél, következésképpen az érett hívő is erre törekszik. Ez pedig magában foglalja azt, hogy a nagykorú hívő tudja, mit bízott rá Ura, és örömmel igyekszik annak elvégzésén, hogy Isten dicsőüljön meg azáltal is.
A nagykorú keresztyénnek fontosabb a megszentelt életvitel, mint a boldogság. Tudja, hogy az igazi boldogság a szentség mellékterméke. Isten azt akarja, hogy gyermekei boldogok legyenek. A Szentlélek a forrása a Lélek gyümölcsének, amelynek egyik “gerezdje” az öröm. Jézus mondta főpapi imájában: “Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük.” (János 17:13). Előtte azonban kifejtette, hogy csak parancsolatainak megtartása révén lehet valaki az Ő tanítványa, majd hozzátette: “Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” (János 15:11).
A mindent legyőző vágy a szent életre meggyőzőbb bizonyíték a lelki érettségre, mint a különleges lelki élmények, vagy lelki ajándékok utáni vágy. A korinthusi gyülekezet példájából tudjuk, hogy a lelki ajándékokkal lelkileg éretlen hívők is rendelkezhetnek. Nem a lelki ajándékok, hanem a Lélek gyümölcse a lelki érettség igazi értékmérője! Amikor törekszünk a szentségre, Isten mintegy ráadásként adja az örömöt. Mégis hosszú időbe telik, amíg megértjük azt az elemi leckét, hogy annál boldogabb az ember, minél szentebb.
Az érett hívő nem elégszik meg az Ige “tejével”, hanem “keményebb” eledelre vágyik. Megtanulta, hogyan ápolja belső emberét, és hogyan nyerjen táplálékot Isten Szavából. Ezért aztán igyekszik mind mélyebbre hatolni Isten igazságaiban. Ez pedig azért lehetséges, mert nemcsak elméletben ismeri az Igét; nemcsak idézni tudja – sokszor helytelenül, kifacsarva –, hanem megvalósította, beépítette azt az életébe – éli az Igét. Miközben élvezettel olvassa a keresztyén irodalmat, lelki táplálékát a Szentlélek által megvilágosított Ige naponkénti olvasásából nyeri.
Az érett keresztyénben egyre jobban kifejlődik az igazság és a tévtanítás közötti különbségtétel képessége.
“A nagykorúaknak… érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsidók 5:14). Ez olyasfajta lelki érzékenység, ami a folyamatos “képzés” eredménye: a Szentírás tanításainak “mesterfokú” ismerete, és a mindennapok döntéseiben való következetes alkalmazása. Ez jellemezte a keresztyéneket Béreában. Ha valaki “új” tanítással állt elő, nem fogadták el csak azért, mert esetleg tiszteletre méltó volt az illető, hanem “napról-napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok.” (Cselekedetek 17:11).
Viszonylag rövid életem ellenére is sok olyan esetre emlékszem, amikor a külföldi vendég “bizonyságtétele” súlyos károkat okozott a gyülekezetekben. Pedig elkerülhető lett volna a kár, ha 1) a gyülekezet vezetői néhány jól megfontolt kérdéssel kiderítették volna a vendég “igei látását”, 2) a gyülekezet tagjai – vezetőikkel egyetemben – nem lettek volna maguk is olyanok, “akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak…” (Efézus 4:14). Sajnos a “vasfüggöny” egyik mellékhatása volt az, hogy minden, ami “Nyugatról”, főleg ha Amerikából jött, csak jó lehetett. Pedig jó csak az, ami az Igéből származik, és a nagykorú keresztyén észreveszi, ha a tanításokban hiba van. Ez nem azt jelenti, hogy a nagykorú keresztyén “tévtanítás-vadász”, hanem azt, hogy “igazság-kereső”. Így aztán nem is esik áldozatául a ma oly gyakori tévtanításoknak.
Akárcsak Mestere, a nagykorú keresztyén szívesebben szolgál másoknak, mint hogy neki szolgáljanak. Urának példáját követi. aki azt mondta: “Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…” (Márk 10:45), és “…Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” (Lukács 22:27).
Ez a forradalmi gondolat, amit Jézus hozott – nevezetesen az, hogy az igazi lelki elöljárók titka a szolgálatkészségen alapszik, nem az uralmi vágyon – nem természetes számunkra. Jézus Krisztus azonban egyenlőségjelet tett a lelki nagyság és a szolgálatkészség között. “…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok…” (Márk 10:43) Akárcsak Jézus korában, ma is többen vannak azok, akik uralkodni akarnak, nem pedig szolgálni. Minden vezető ki van téve ennek a veszélynek, és ezért szükséges világosan látnunk, hogy az Isten országában elfoglalt helyünk nem a nekünk szolgálók, hanem az általunk szolgáltak számának függvénye. A szolgálattevés és szolgálatkészség összefüggésében mondta Jézus, hogy “…példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte.” (János 13:15-16).
Ebből következik – természetszerűen!? –, hogy az érett hívő jobban szeret adni, mint kapni. Pénzt, időt, fáradtságot – életet. Ismét csak Mestere példáját követi: “Az Emberfia … azért jött,… (hogy) életét adja váltságul sokakért.” (Márk 10:45). Ez sem természetes számunkra. Földi életünket sokkal inkább jellemzi a kapni vágyás, mint az adakozási készség. Jézus azonban aláhúzta ez utóbbinak a fontosságát. A betlehemi jászoltól a Golgotáig Jézus Krisztus életét önmaga állandó szétosztása jellemezte. Jézus semmit sem adott ingyen. Minden tette, amit véghezvitt, került Neki valamibe. Amikor a vérfolyásos asszony megérintette Jézust, meggyógyult. Eközben azonban Jézus veszített valamit: “erő (szellemi, lelki) áradt ki belőle” (Lukács 8:46). Életének ez az állandó kiáradása végül élete odaadásában csúcsosodott ki. Jézus boldogan osztotta szét magát életében a rászorulóknak, és ugyanilyen boldogan adta életét – halálával – a rászorulóknak: neked és nekem.
Sokkal könnyebb pénzt vagy időt adnunk, mint saját magunkat a körülöttünk élő rászorulóknak. A gyümölcsöző lelki életnek azonban ez az útja.
A nagykorú keresztyén élete gyümölcstermő. A fizikai érettség egyik bizonyítéka a nemzőképesség, és ez igaz a lelki életre is. Krisztus egyik elvárása tanítványaitól a gyümölcstermés. “Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és megmaradjon a ti gyümölcsötök… Ezeket …parancsolom nektek…” (János 15:16-17). A gyümölcstelen tanítvány önmagának ellentmondó fogalom.
A gyümölcstermés két területen nyilvánul meg. Az első – gyümölcs a személyes életben – a Lélek gyümölcse, amelynek – mint egy szőlőfürtnek – kilenc “gerezdjét” a Galata 5:22-23 sorolja fel. “A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás“. Mivel ez egy gyümölcs, jogosan lehet keresni mind a kilenc gerezdnek a meglétét az érett hívő életében. Megjegyzendő azonban, hogy ezek mind “belső” tulajdonságok. Ahogy növekszik valaki a hívő életben, úgy növekszik, teljesedik ki benne ez a kilenc tulajdonság.
A második – gyümölcs a szolgálatban. Pál ebben látja látogatásának célját: “…sokszor feltettem magamban, hogy elmegyek hozzátok… hogy közöttetek is legyen munkámnak valami gyümölcse” (Róma 1:13). Az örök életre megnyert lelkek, a tanítványok, életek amelyek a buzdítás nyomán szorosabb kapcsolatban járnak Istennel, mind nyomjelzői a nagykorú keresztyén életének. Ennek fordítottja is igaz: Akinek nincsenek ilyen “gyümölcsei”, az még nem jutott el a lelki nagykorúságra.
Ez a kétfajta gyümölcs együtt jelenik meg az érett hívő életében. Ebből következik, hogy a nagykorú keresztyén élete dinamikus, nem statikus. Nem ül meg a babérjain, hanem a szolgálat új területei felé tör, és kész az igazság számára addig ismeretlen oldalainak megértésére. S ha Isten ügyét az szolgálja a legjobban, akkor kész a változásra és a változtatásra. Nem a szokások, tradíciók, nem a közvélemény formálja életét, hanem Isten Igéje. S ha az Ige alapján valami új igazságot lát meg, az Igéhez igazítja az életét, még ha évtizedes, bevett szokásról is van szó. Nem üti el a dolgot mondván: – “Mindenki így csinálja.” –, hanem ezt mondja: – “Isten Igéje így tanítja, én pedig engedelmeskedek Isten Szavának.” Így tud folyamatosan tovább növekedni még idős korában is.
Lázadás helyett a nagykorú keresztyén elfogadja a fegyelmezést, amelyet Isten bölcsessége megenged életében. Noha nem élvezi életének ilyen helyzeteit – a Szentírás realista módon kezeli ezt a lehetőséget (v.ö. Zsidók 12:11: “Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”) –, mégis elfogadja Isten akaratát, mint “..ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” (Róma 12:2). Azt az akaratot pedig, amely tökéletes, ugyebár nem lehet felülmúlni.
Ahogy növekedett a hitéletben, úgy mondhatta el egyre inkább Pál: “…megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” (Filippi 4:11), mert tudta, “hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róma 8:28). Ezt persze nem egyszerű hittel vallani, amikor a szeretett kedves koporsója mellett állunk, amikor tragédia, bánat szorongatja a szívünket, de ez az egyetlen útja a vigasztalásnak és a szív békéjének: tudni, hogy Isten nem vét hibát, sőt! Azzal, amit megengedett az életünkben, konkrét célja van. Ezért az érett keresztyén nem azt kérdezi, hogy “miért”, hanem ezt: “mi célból”.
Csak a lelkileg érett ember fogadja készségesen a kereszt olykor roskasztó súlyát, tudva hogy az az én halálát jelenti. “Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” (Galata 2:20).
Jézus Krisztus összekötötte a gyümölcstermést a kereszttel, amikor azt mondta: “Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (János 12:24) A hangsúly a “ha meghal” kifejezésen van. A gyümölcstermés választható. Csak amikor a bűnös régi élet halálra kerül, kezd áradni Jézus élete át rajtunk – mások felé. Ezt a halálra adást nekünk kell megtenni – naponta. “Ha meghal” : régi életünk halála az új életek születésének – a szaporodásnak – az előfeltétele.
Az érett hívő kész felelősséget vállalni Isten országának “közügyeiben”. Nem mindenki kap ugyan kiemelkedő szolgálatra elhívást, hiszen nem lehet mindenki egy újabb C. H. Spurgeon. A nagy missziói parancs azonban minden keresztyénnek szól. Mégis, sokan sokkal többet is tehetnének, ha engednének a Lélek indításának, vagy hívő testvéreik unszolásának. Ők azonban jobban érzik magukat nézőként, mint résztvevőként.
A kiskorú keresztyén kész elfogadni a hit áldásait, de nem vállalja a hittel járó felelősséget. “Nem vagyok rá alkalmas!” – mondják sokan Mózessel. “Kérlek Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz!” (2 Mózes 4:13) Az érett hívő tudja, hogy Istene képessé teszi parancsainak végrehajtására, akárcsak Mózest: “Én pedig a te száddal és az ő szájával leszek, és megtanítalak benneteket arra, hogy mit cselekedjetek.” (2 Mózes 4:15) Éppen ezért elfogadja a rábízott feladatot, és nem hárítja el a felelősséget az alkalmatlanság álalázatos kifogásával. Vállalja a felelősséget a hibáiért is, és nem hárítja azokat másokra.
A nagykorúságban való növekedést elősegíti hitélményeink megosztása másokkal. Így válik nagykorúvá a hívő a közösségi életben is. A “magányos farkas” keresztyén önmagának ellentmondó fogalom. Pál úgy beszél a “hitnek és az Isten Fia megismerésének egységéről” és a lelki nagykorúságról (Efézus 4:13), mint ami a közösségi életben fejlődik a legjobban. F.F. Bruce találóan állapítja meg: “A keresztyén élet magasabb régióiba másoktól elkülönülve nem lehet eljutni.” (Bruce, F.F., 1978, Epistle to Ephesians, Pickering & Inglis, 86. oldal). Az istentisztelet utáni beszélgetésekben az érett hívő nem a hétköznapi munkáról beszél, főleg nem pletykálkodik, hanem az Isten Fiáról gyűjtött ismereteit osztja meg a többiekkel. Ami ezen kívül esik, az klubélet, társasági élet, nem pedig bibliai értelemben vett közösség.
Végül a nagykorú keresztyént Isten és emberek iránti növekvő szeretet jellemzi. Pál így ír a thessalonikabelieknek: “Szüntelen hálával tartozunk az Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön nő, és az egymás iránt való szeretet gazdagodik mindnyájatokban” (2 Thessalonika 1:3). Ez pedig azért lehetséges, mert “szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róma 5:5). Ennek a nagykorú szeretetnek semmi köze az érzésekhez. Istentől jön, átformálja a szívünket, és így képesít arra, hogy “viszontszeressük” Istent, és “odaszeressünk” másokat is Hozzá. Az ilyen szeretet elfedi a másik bűnét, nem pedig takargatja. A bűnt bűnnek nevezi akkor is ha fáj; a bűnös érdekében. Elfogadja a másikat úgy, ahogy van, ha kell elszenvedi, de nem engedi megmaradni a bűnben. A szemébe mondja a másiknak a hibáit, nem pedig pletykál róla. S végül ha kell, kész az életét is adni a másikért. Ez a fajta szeretet – az 1 Korinthus 13 szeretete – csak a nagykorú keresztyének sajátja.
Akadályok
A lelki növekedésnek sok akadálya lehet. Az egyik leggyakoribb probléma a táplálkozáshiány. A napi igeolvasás és imádkozás nélkül nem növekszik a hívő ember. Sok esetben azonban a napi csendesség a Bibliaolvasó Kalauz (Vezérfonal) gyors átfutására korlátozódik. Az Istennel töltött csendesség azonban több ennél. Az igetanulmányozás kifejezése magában foglalja azt a minőségi időmennyiséget, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy el tudjon merülni a tanítvány Mestere gondolataiban.
Az imádkozás és igeolvasás nem két egymástól elkülönülő, hanem egymásba fonódó tevékenység. Isten szól hozzám az Igéből, én válaszolok imádságban, olvasom tovább az Igét, Isten újra szól, én újra válaszolok. Miközben ezt teszem, Isten nyitogatja az értelmemet, és olyasmiket is észreveszek az Igében, ami fölött esetleg csak átsiklanék. Ezt nem pótolhatja semmi más. Az áhítatos könyvek, az igemagyarázatok, az énekszövegek nem helyettesíthetik Isten Szavát.
Természetesen előfordulhat, hogy az ember elalszik, és későn kel fel. Ha azonban mindig az igeolvasáson próbálom behozni az elvesztett időt, ott felvetődik a kérdés: Igazi keresztyén vagyok-e, vagy csak álvallásos?
Egy másik akadály a tudatos, de meg nem vallott és le nem tett bűn jelenléte. Amikor Isten Igéje bűnnek ítél valamit, akkor nincs helye az alkudozásnak. A nagykorú hívő nem hárítja a körülményekre a felelősséget. Nem igazolja az adócsalását azzal, hogy a kormány is tolvaj, mert túl sokat követel. Sem azzal, hogy a befizetett adóból istentelen célokat finanszíroznak. Olykor egészen elképesztő elméleteket hallok az anyagiakkal kapcsolatban, még gyülekezeti elöljáróktól is. Mintha Jézus szava nem lenne világos és egyértelmű: “Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom.” (Lukács 14:33) vagy: “Íme a földjeiteket learató munkások bére, amelyet visszatartottatok, égre kiált…” (Jakab 5:4), és: “…minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.” (1 Timóteus 6:10).
Az anyagiasság természetesen nem meríti ki a bűn fogalmát. Csupán példaként hoztam fel a megalkuvási készségünkre. A bűnt bűnnek kell látni, nem gyengeségnek, hibának, és főleg nem bocsánatosnak. A bűnt meg kell bánni, és le kell tenni. Szívszorongató a “határozott” keresztyének látványa. Akik határt szabnak Krisztusnak az életükben. S ami ezen a határon túl van, ahhoz – szerintük – Istennek semmi köze. Ennél is fájdalmasabb látvány, amikor gyülekezetbe járó emberek tudatosan vétkeznek. “A bűn zsoldja a halál…” (Róma 6:23). Először a lelki élet halála, aztán majd az örök halál.
A harmadik akadály, amiről említést szeretnék tenni, az okkult szálak és kapcsolatok jelenléte a hívő ember életében. * Sokszor nem is az egyén felelős érte, hanem a szülei, nagyszülei, olykor éppen a lelki vezetője, következésképpen az illető talán nem is tud róla. Nem szabad ezt az akadályt lebecsülni, sem könnyedén félrelökni. A babonaságok, a jóslások (horoszkóp, kártya, tenyér), a spiritizmus gyakorlása mind kiszolgáltatja a résztvevőt az ördögi hatalmaknak. Az autogén tréning, a jóga, a hipnózis, a transzcendentális meditáció – és sorolhatnánk tovább –, Isten Igéjétől idegen dolgok. Bizonyára sokan visszarettennének a karizmatikus körökben gyakorolt mai kézrátételtől és nyelveken szólástól, ha ismernék azok okkult gyökereit. Tessék jól érteni! Nem a kézrátétel és a nyelveken szólás okkult! Az Ige helyet ad nekik. Ezeknek a karizmatikus körökben gyakorolt mai formája az, aminek nem sok köze van Istenhez, sem a Szentlélekhez.
Mik a tünetei az okkultizmus jelenlétének? Például állandó álmosság igehirdetés hallgatása közben. Az illető képtelen megérteni az olvasott igét. Ugyancsak képtelen megérteni a hitigazságokat. Az olvasott igehelyek referenciáit szinte azonnal elfelejti. Nagyon nehezen tud igeverseket kívülről megtanulni, és gyorsan elfelejti a megtanultakat. Kényszert érez a benne levő “erő” továbbadására akár gyógyítás, akár kézrátétel formájában. Gyakori a fokozott vagy abnormális szexuális élet, vagy gondolatok jelenléte (v.ö. Róma 1). Nyilván lehet találni “természetes” magyarázatot a fentiekre, de a jelenségek ilyen együttes jelenléte több, mint véletlen egybeesés.
Ez az akadály az egyik legveszélyesebb. Sok esetben maga a szenvedő alany tiltakozik leginkább még a gondolata ellen is, hogy benne ördögi megszállottság lenne. Pedig sok szenvedéstől, gyötrődéstől kímélné meg magát, ha komolyan venné, hogy “…a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efézus 6:12). A harcot azonban a megfelelő fegyverekkel és módon kell folytatni (v.ö. Efézus 6:13-20). A megszállottságból való szabaduláshoz pedig feltétlenül szükséges a Sátán uralmának megtagadása, és Jézus Krisztus védelmének a kérése.
A lelki nagykorúsodás akadályait nem szabad lebecsülni, de túlbecsülni sem. “Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1 János 3:8) Járuljunk Hozzá bizalommal, és kérjük Jézus Krisztus segítségét az akadályok elhárításához.
* Az okkultizmussal kapcsolatos tünetek és adatok felsorolásánál a pasaréti református gyülekezet lelkigondozói csoportjának útmutatásait vettük forrásul.