Ernő bácsi hetvenes évei közepén járhatott. Ez azonban nem látszott meg rajta. Haja ugyan hófehér volt, de tartása egyenes, mozgása fiatalos. A kutatóintézetben, amelynek vezetője volt nyugdíjba vonulása előtt, ma is nagy tekintély övezte, hiszen Európa-szerte elismert szaktekintély volt. Doktori disszertációját ma alapműként kezelik szakmájában.
Pali éppen csak kinőtt a tinédzser korból. Magas, vékony termetében sok energia feszült. Abba a kategóriába tartozott, mint a fiatalok legtöbbje ebben a korban, vagyis úgy tartotta, hogy ő mindent, és mindenkinél jobban tud.
Együtt jöttek ki a templomból, és indultak hazafelé. Az elhangzott ígéről beszélgettek a buszmegálló felé haladva, mint már annyiszor a péntek estéken. Nem siettek, hiszen a beszélgetés fontosabb volt, mint a vacsora, így csak a második buszt érték el, elkerülve ezzel a legnagyobb tömeget.
A 30-as buszon már minden ülőhely foglalt volt, nekik csak a hátsó peronon jutott hely. Az utolsó ülésen – a hátrafelé nézőn – ülő fiatal lány azonban felugrott, és hellyel kínálta Ernő bácsit.
– „Köszönöm kedves, de nem ülök le!” – válaszolta Ernő bácsi. – „A barátommal beszélgetek inkább”.
Palit szíven találta a nem is neki címzett mondat. Hogyan? Ez az idős ember, akit egész Európa tisztel, aki minisztereket ismer keresztnévről, – a barátjának nevezi őt? A kis fiatal senkit, akinek semmi, de igazán semmi említésre méltó érdeme sincs? Mit tud ő felmutatni, ami Ernő bácsinak megtisztelő lenne? Vagy lehet úgy is barátnak lenni, hogy abból nekem semmi előnyöm sem származik, csak a másiknak? Szinte öntudatlanul kihúzta magát, mint akire az a felelősség hárul, hogy ennek a barátságnak meg kell ám felelni.
A beszélgetés folyt tovább. A Keletinél elbúcsúztak egymástól, és ment ki–ki a maga útján. Pali fülében azonban továbbra is ott zsongott a szó: “…a barátom…” Úgy érezte, mintha valami nagy ajándékot kapott volna. Próbálta megfejteni a titkot, miért is nevezte őt Ernő bácsi a barátjának, de nem jutott eredményre.
Majd csak évek múltán, az Ígét olvasva, amikor a János evangéliuma 15. fejezének 15-17 versei kerültek a szeme elé. Ekkor értette meg igazán a titkot, hogy nem ő választotta Jézus Krisztust, hanem Jézus Krisztus választotta őt. Szolgálatra, emberségre, barátságra. S aki ezt a titkot komolyan veszi, az maga is barátjává tud lenni az amúgy arra méltatlanoknak.
Pali ma már maga is deres fejű, de az emlék most is friss benne. És tudja, hogy a krisztusi szeretet nem azt jelenti: szeretlek, mert megérdemled, hanem ezt: szeretlek, mert szükséged van rá.