Visszatekintve az évtized eddig eltelt részére, láthatjuk, hogy rengeteg behatás érte az Egyházat.
A kommunizmus összeomlásával a szabad vallásgyakorlásnak semmi sem állt útjába. A TV-ben, rádióban majd minden egyház saját vallásos programkeretet kapott; tömegével kerültek kiadásra addig csak fiókok mélyén tárolt kéziratok; új, evangéliumi beállítottságú vallásos folyóiratok jelentek meg; külföldi missziótársaságok kezdték meg működésüket, nem egy esetben újonnan alapított magyar keresztyén alapítványokkal karöltve; egyházi iskolák sora nyílt meg újra; a gyülekezeti programok kiléptek a templomok falai közül, és az evangélizáció helyet kapott a művelődési házakban, nyilvános tereken is.
Mindezekben érezhető volt az őszinte vágy Isten dicsőítésére; az Ige utáni éhség, és – legalábbis a gyülekezeteken belül – a megújult érdeklődés az erkölcsös életvitel iránt. Ezek akár egy elsöprő erejű megújulási hullám előhírnökei lehettek volna. A 90-es évek azonban hanyatlásról tanúskodnak. Elsőrenden nem számbeli visszaesésről van szó (bár aggódom, hogy ez is bekövetkezhet), hanem lelki hanyatlásról. Az Egyház valójában letért az igazi megújulás útjáról, és a népszerűséget keresi. Könnyűzenei mintára úgy is mondhatnánk, hogy megjelent a pop-egyház.
A pop-egyház mindenütt fellelhető. Például a pszichológia pszeudo-vallásosságát felhasználva megveti lábát a keresztyén közgondolkodásban, és fokozatosan kiszorítja onnan a Biblia tanulmányozását. Átformálja a helyi gyülekezeteket oly mértékben, hogy azok funkciójukat és tevékenységüket tekintve alig többek, mint klubok, vagy művelődési központok. A pop-egyház képviselőinek egyik jellegzetessége, hogy többet adnak címeikre, pozíciójukra, mint a krisztusi alázatra. Az egyén kerül a középpontba, az istentisztelet pedig a háttérbe. A változás persze csak megfelelő távlatból nézve ennyire nyilvánvaló. Folyamatát tekintve nem egyszerű tetten érni.
A hangsúlyeltolódás a gyakorlati- és pasztorál-teológia területein jelentkezik először. Onnan terjed tovább, áthelyezve a hangsúlyt az Egyház Krisztus-Test funkciójáról az egyén szükségleteire. A pop-egyház nem egy kézzel fogható mozgalom vagy látható szervezet. A népszerű vallásosság halálos tendenciái a Krisztus-Test minden rétegében megtalálhatóak, még a legkonzervatívabb, evangéliumi szervezetekben is.
A pop-keresztyénség vonásai sokkal alattomosabb módon veszélyeztetik az Egyházat, mint pl. a liberalizmus a század első felében, vagy a kommunizmus a század második felében. A nyílt támadás helyett a pop-keresztyénség támogatásáról biztosítja az igei igazságokat, miközben csendben aláássa és lerombolja a hitelvi alapokat.
Az egyik ilyen ma divatos irányzat az, amely megpróbálja Isten Szavát – mint a hit alapját – valami mással helyettesíteni. A tapasztalatok, érzelmek, divatos illetve népszerű gondolatok a valóságban sokkal nagyobb mértékben befolyásolják sok keresztyén hitéletét, mint azt gondolni vagy hinni szeretnénk. A pszichológia csaknem teljességgel kiszorította például Isten Szavát a házassági tanácsadásban-lelkigondozásban, a gyermeknevelésben. A “keresztyén lelkigondozásról” írt cikkünkben részletesen foglalkoztunk ezzel a jelenséggel, amely nem ajánl többet, mint kísérleti és igeellenes “önsegítő” terápiát, Isten Szavának megbízható tanácsa helyett.
A gyülekezeti istentiszteletek is változnak sok helyen. Az Ige hirdetése és tanítása mind kevesebb hangsúlyt kap. Helyébe dráma, éneklés, “egyházzenei áhítat”, illetve a szórakoztatás más műfajai kerülnek. Emlékszem olyan istentiszteletre, amelyen közösségünk egyik legnevesebb lelkésze röpke negyedóráig beszélt az egyik zsoltárt alapigéül véve (megtérésről, újjászületésről, üdvösségről szinte szót sem ejtve!), amelyet bő másfél órás énekkari előadás követett. Mindez történt pedig az evangélizáció címszavával.
Vagy például olyan istentiszteletről is van emlékem, amelyről a gyülekezet színe-java – alig várva az Áment! – sietett a zeneiskolások koncertjére. Kérve-kérek mindenkit, ne tessenek félreérteni! Nem a zene ellen van kifogásom. Annak megvan a maga helye Isten dicsőítésében. Az istentisztelet közép- és csúcspontja azonban az igehirdetés, ahol a testet öltött Ige az írott Igéből mint hirdetett Ige ad eligazítást életünk minden területére vonatkozólag. Ahol nem az Ige áll a középpontban, ott “trónfosztás” következett be. Az Írás megfosztatott jogos jellegétől, mint hitünknek alapja.
Másodszor a pop-keresztyénség nagy hajlandóságot mutat arra, hogy a hit középpontjából kiszorítsa az Isten Fiát. Ezt újra meg újra tetten lehet érni a tömeg-evangélizációkban, a különféle “egyházközi” mozgalmakban. A központi hely az ünnepelt evangélistát – legyen az 75 vagy 35 éves -, az orgonistát, az énekeseket, a csodákat illetve gyógyításokat illeti meg – bárkit, csak nem az Úr Jézus Krisztust. Ezen túlmenően, az a hit, amelyet ezek a programok általában bemutatnak, szürrealista. Erre a “fantázia-hitre” jó példa az az irányzat, amely az egészséget, a vagyont és az anyagi sikereket mint a hívő ember jogos tulajdonát tünteti fel. Miközben dédelgeti a test vágyait, ez a hamis tanítás szöges ellentétben áll a Szentírás tanításával, és törvényesíti a kapzsiságot. Az anyagi áldásokat, nem pedig Jézus Krisztust teszi a keresztyén reménységek tárgyává.
A “könnyű-üdvösség” másként közelíti meg a kérdést, de a hatás ugyanaz. Az üzenet tökéletes a pop-keresztyén számára: hirdeti a bűnbocsánat ígéretét, kivonva belőle az evangélium “kemény” feltételeit. A “hitet”, mint vallásosságot valóban népszerűsíti, de üdvözítő hitre nem vezet. Így tehát az Evangélium üzenetének többé nem Jézus Krisztus a központja. Hallhatjuk ugyan Nevének említését időről időre, de a valódi középpont befelé mutat, nem pedig felfelé. Az embereket befelé tekintésre ösztönzi: igyekezzenek megérteni magukat; értsék meg a tulajdon problémáikat; személyes sérüléseiket; egyéni csalódásaikat; saját igényeik nyerjenek kielégülést; saját vágyaik valósuljanak meg; tulajdon akaratuk érvényesüljön. A pop-keresztyénségnek csaknem minden irányzata feljogosít és bátorít az én-központúságra. Az ilyen jellegű hangsúlyeltolódás pedig törvényszerűen eltereli a figyelmet Jézus Krisztusról, mint középpontról.
Harmadsorban a pop-keresztyénséget megfertőzte az a nézet, miszerint az újjászületett ember hitének eredménye lehet más is, mint az Isten mértéke szerinti megszentelt élet. Gondoljunk csak azokra a lelkipásztorokra, akik olyan bűnbe estek (pl. házasságtörés), amely nyilvánvalóan diszkvalifikálja őket (a Titusz 1:5-9 alapján) a szolgálat vállalására, mégis hivatalukban maradtak. Vagy azokra az ismert televangélistákra, akik rövid idejű mellőzés után újra színre léptek mondván, hogy mivel Isten megbocsátotta bűnüket, az emberek nem emlegethetik azt, amit Isten megbocsátott. Való igaz, megbocsátó lelkületűnek kell lennünk, de nem a megbocsátás a keresztyén hit végső célja; az Úr szerinti szentség azonban igen (2 Korinthus 7:1; Efézus 1:4; 5:25-27).
Gondoljunk bele: Van-e hatásosabb módszere a Sátánnak az Egyház rombolására, mint Isten Igéjének az aláásása; a Jézus Krisztusról mint középpontról való figyelem elterelése és a megszentelt élet fontosságának lebecsülése? Mindez csendben, de kitartóan, határozottan történik napjainkban a felszín alatt. Tragikus módon a keresztyének többsége nemtörődöm módon kezeli a fenti – egyébként halálos veszélyt jelentő – problémákat, és megelégszik a látszólagos és divatos “keresztyénséggel”.
A Krisztus-Test nem hanyagolhatja el ezeket a fenyegetéseket. Az Egyház tisztaságáért való küzdelemben viszonylag könnyű – vagy talán könnyebb… – a külső támadások elhárítása. Ha azonban engedményeket teszünk, és téves tanítások, gyakorlatok üthetik fel a fejüket az Egyházban, akkor csak “polgárháborúval” nyerhető vissza a tisztaság. Ez az irányvonal máris szemmel követhető. Az elmúlt években az Egyház olyan tág keretű és engedékeny lett, hogy sok máskülönben komoly hívő ember inkább elhallgatja az igazságot, mintsem megkockáztassa, hogy szakadást okozónak nevezzék. Nemrégiben az egyik vezető teológust megkérték Amerikában az egyik keresztyén rádióállomás képviselői, hogy tartózkodjék a műsorban bizonyos igehelyek használatától, mondván:
– “Mi egyetértünk az ön véleményével, de vannak hallgatóink, akik nem, és mi elköteleztük magunkat a békesség mellett.” –
Békességről nem lehet szó akkor, ha az a Szentírás cenzúrázásával, megnyírbálásával jár együtt! Az egység, amelyért Jézus Krisztus imádkozott, az Igazság mellett való elkötelezettség egységén nyugszik. Ez az egység az Igazságban való megszentelődés (János 17:19-21) által vált lehetővé. Minden más egység a kompromisszumok hamis egysége.
– o –
Richard Foster ezzel a szomorú megállapítással kezdi Celebration of Discipline címû könyvét: “A felszínesség korunk átka. Az azonnali kielégülés tana az egyik elsődleges lelki probléma. A legégetőbb hiány ma nem az intelligens, sem nem a lelki ajándékokkal rendelkező, hanem a mély emberek számában mutatkozik.” A “lelki mélység” azonban nem könnyen hozzáférhető tulajdonság. Éppen ezért van sikere a pop-keresztyénségnek, amely olyan, mint a “lusta folyó”: kilométer széles, és néhány centiméter mély.
A fenti elemzés nem kritikai szándékkal készült. Pontosabban nem személyek ellen irányul. A megnyilvánulás jelenségeinek kimondásával a háttérben meghúzódó veszélyekre szeretnénk felhívni a figyelmet. Természetesen akadhat majd olvasóink között, aki magára ismer. Szeretettel kérjük őket, hogy ne lökjék félre felháborodottan az újságot. Mint említettük, vannak hibák, amelyeknek észrevételéhez bizonyos távolság kell. Az a több ezer kilométer, amely Ausztráliát elválasztja Magyarországtól, Amerikától, olykor előnyt is jelent. Hiszen aki benne van az események sűrűjében, az sokszor észre sem veszi, hogy amit a legjobb szándékkal tesz, azt lehet másként is tenni; nem a saját elképzelése, hanem Isten akarata szerint. Velünk is sokszor megtörténik ez, és Isten kegyelme az, amely rámutat bűneinkre most, amikor még tehetünk felőlük.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem nyerhetjük el Isten áldását azzal, ha mások bűneit valljuk meg. Ezért az első lépés az, hogy megvalljuk saját bűneinket, saját pop-keresztyénségünket és kiáltunk Isten megbocsátó kegyelméért. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy amennyiben ezt a lépést nem vesszük komolyan, és nem cselekesszük folyamatosan, nincs semmilyen alapunk elvárni Isten áldásait, és minden más erőfeszítésünk is eredménytelen marad.
A következő lépés pedig legyen az, hogy alaposan végiggondoljuk cselekedeteinket. Nemcsak azt, amit teszünk, hanem tetteink rugóit is. Vizsgáljuk meg, vajon igeileg megalapozott-e a gyakorlatunk! Megszokáshoz, hagyományokhoz, tekintélyelvűséghez ragaszkodunk, vagy a Szentíráshoz? Végül pedig tegyük meg a változás lépését, és igazítsuk életünket az Igéhez. Így hallhatjuk majd a Gazdától ama napon: “Jól van, jó és hű szolgám…!”
Erre segítsen el minket az Úristen!